Krémes

krémes receptje

– Nem igaz, hogy nem sikerül! – csapta oda Rita a habverőt a konyhapultra. A sűrű sárga lé beterítette a csempét.

Leült egy székre és hosszan bámulta a franciakockás füzetlapokat.

 

Tíz éve itt van a szekrényében, és még egyszer sem sütött semmit a receptek alapján – merengett el. Pedig mennyit harcolt érte a testvéreivel, hogy az övé legyen.

Amikor az édesanyjuk megbetegedett, jobban összetartottak, mint valaha. Rájuk nem jellemző módon viták nélkül, hatékonyan szervezték át az életüket, hogy mindig legyen valaki vele. Amikor elment, közösen intézkedtek a temetésről, még azon sem szólalkoztak össze, melyik urnát válasszák. Pedig addigi életükben folyamatosan jelen voltak az apró szurkálódások, a versengés az elfoglalt szülők figyelméért. Azon az őszi napon végtelenül higgadtak lettek, többé nem volt miért megküzdeni.

A temetés után a családi házban a férjeik értetlenül nézték, ahogy kedves feleségeik marakodó kislányokká változnak. Képtelenek voltak megegyezni a hagyatékon. A telek, a ház, a bútorok könnyen mentek, hiszen korábban már csendesen felosztották egymás között.

Az utolsó napokban, amikor órákig tehetetlenül ücsörögtek a kórházi folyosókon eldöntötték, hogy ők bizony nem lesznek olyanok, akik a szülők halálakor elfordulnak egymástól. Velük az nem fordulhat elő. Nincs az a pénz, ami annyit érne, hogy összevesszenek, ne beszéljenek egymással, mint a felmenőik közül oly sokan.

Ennek ellenére, amikor eljött a napja, hogy kipakolják a szekrényeket, kirobbant a feszültség. Mindenki ugyanazt akarta az anyjuk konyhájából. Azt képzelték, ha birtokukban lesznek a tárgyak, akkor megszerzik a tudást is.

A férjek mindent elkövettek, hogy megoldják a helyzetet, nem is értették, hogy lehet vérre menni egy szakadozó kockás füzet, egy csorba pöttyös bögre és egy lepattogzott zománcú tepsi miatt.

Petra férje zárta le a vitát, azzal,  hogy húzzanak sorsot. A papírfecniknek köszönhetően végül a kedélyek elcsitultak, de a feszültség ott maradt. A nővérek hazamentek és a megszerzett trófeákat saját konyhájukban helyezték el.

Amikor egymáshoz mentek látogatóba, a tárgyak látványa újra és újra felidézte azt az ominózus napot. Nem akartak rá emlékezni.

Ahogy teltek a hónapok, egyre ritkultak a találkozások, ők a munkára, a gyerekekre, férjeik elfoglaltságára hivatkozva hagyták.

A kockás füzet bekerült Rita konyhaszekrényébe, a többi soha ki nem nyitott szakácskönyv közé.

Petra a bögrét mérőeszköznek használta, erre emlékezett még lánykorából. Amikor a kisfia véletlenül lelökte és letört a füle, inkább a vitrin legmélyére rejtette, nehogy végképp összetörjön.

Panni a tepsiben gyakran sütött, egészen addig, míg le nem cserélte a gáztűzhelyét. A modern légkeveréses sütőbe nem fért be, így évek óta a kamrapolc legmélyén porosodott.

Rita letörölte a könnyeit, és újra böngészni kezdte a kockás lapokra írt macskakaparást, majd rákeresett a neten a problémára.

Az “elrontott krémes” címszó alatt számtalan lehetőséget olvasott, mi okozhatja, hogy nem áll össze a tészta. Például, ha kimarad egy hozzávaló, ha rosszul mérik ki a lisztet, a cukrot, vagy a folyadékot. Ha nem megfelelő méretű a tepsi, akkor előfordulhat, hogy néhány milliméterrel vastagabb, vagy vékonyabb lesz, és már oda is az egész.

Csalódottan dobta le az asztalra a telefont, majd egy pillanat múlva felkapta és beszélni kezdett.

– Petra, megvan még a pöttyös bögre? – tért rögtön a lényegre, mihelyst a nővére felvette a telefont.
– Ne mondd, hogy még mindig ezen lovagolsz ennyi év után, hogy jutott eszedbe, pont május első vasárnapján ezzel jönni…
– Higgadj le és hallgass végig! – vágott a szavába Rita. – Krémest szeretnék sütni, de nem jön össze.
– Oké, viszem, és hívom Pannit is – enyhült meg a középső lány, ahogy végighallgatta húgát.
Egy óra múlva összedugták a fejüket a kifakult rózsaszín füzet felett. Ott volt a letört fülű pöttyös bögre és a lepattant zománcú tepsi is.

– Nem áll össze a tészta, az egész egy folyékony trutyi lesz – mutatta Rita az óriási keverőtálat.
– Biztos minden hozzávalót beletettél? – nézett bele Petra.
– Mindet, többször le is ellenőriztem. Semmit nem hagytam ki.
– Te mindent összekevertél? – szörnyedt el Panni.
Összenéztek és röhögni kezdtek. Anyu kockás füzete, amibe rengeteg receptet gyűjtött össze, csak a hozzávalókat tartalmazta. Az elkészítés módját feleslegesnek tartotta leírni, az egyértelmű volt. Neki.

Ritát gyerekkorában nem érdekelték a konyhai dolgok, nem vett részt a sütésben, csak az evésben. Panni mindig kuktáskodott, így pontosan tudta,  hogy a recept alsó sora már nem a tésztába való, hanem a krémbe.

Hamarosan szúrós szag töltötte be a lakást, csattogott a habverő, rotyogott a krém. Két óra múlva elégedetten szemlélték az eredményt. Tökéletes lett, majdnem olyan, mintha édesanyjuk sütötte volna.


Ítélet

– Fapina! – vágta oda a srác, majd felhúzta a nadrágját.

Otthagyta a reszkető, félmeztelen lányt az ágyon és kibontott egy üveg sört. Meghúzta, majd letette az asztalra.

– Idd meg és húzzál innen, nehogy nekem itt összehányj valamit.

– Nem kell a kurva söröd, te rohadék! – köpte le a lány minden bátorságát összeszedve. Tudta, hogy a pofont nem úszhatja meg, de mégis meg kellett tennie. Nem tűrt tovább, még akkor sem, ha ez azzal jár, hogy az utcán kell töltenie az éjszakát. Már csak néhány óra és felszállhat a hajnali vonatra. Addig meg kihúzza valahogy egy kocsmában, még van nála valamennyi pénz, a jegye már megvan.

Ezeket gondolta, miközben látta a kezet, ahogy…

Folytatás a Minerva Capitoliuma Magazinban


Utazás

– A francba! Tudtam, hogy átver! – csapta oda az asztalhoz Judit az egeret, úgy hogy a vele szemben ülő kolléganője felkapta a fejét.

– Mi történt? Nem kaptad meg a prémiumodat? – Magdi el sem tudta képzelni, mi más boríthatta ki ennyire Juditot a legnagyobb hajtás közepette.

Nem tudta, hogy miközben a kolléganője villámgyorsan ütötte a számokat az Excel táblázatba, átlag három percenként csekkolta a Facebookot.

„Kovács Tibor bejelentkezett itt: Panoráma Bisztró’ – olvasta a kezdőlapján.

– Átvert a szemét! Azt mondta üzleti ügyben Bécsbe megy, a főnöke küldte egy fontos tárgyalásra – tört fel belőle a zokogás.

– És? Mi történt? Szólj már valamit!  – állt fel Magdi egy papírzsebkendővel a kezében.

Folytatás a Minerva Capitoliuma magazinban


Egyszer volt, hol nem volt…

Az előző (2016. 2.) számban megjelent könyvheti beszámolóm lezárásához tartozom egy történettel. Íme:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy könyvesbolt és egy könyvtár. Az ott dolgozók a könyvek szerelmesei voltak, tudták, hogy az olvasás milyen fontos ahhoz, hogy az emberek jobban érezzék magukat.

Elhatározták hát, hogy segítenek szomorú, beteg gyermekek napjait vidámabbá tenni. Összefogtak, és bevonva a város apraja-nagyját könyvgyűjtési akciót hirdettek a kórház kis betegeinek.

A nagy nyári könyves ünnep idején az emberek adakozók voltak, és száznegyven könyv gyűlt össze. Ezt még megtoldották a saját könyveskamrájuk mélyén lapuló olvasnivalókkal is, így százhatvan példány került a dobozokba. Az egész rakományt kocsira pakolták, és meg sem álltak a gyógyítókig.

Útjukat jó nagy hírverés kísérte, hiszen nem mindennapi esemény volt ez. Beszámolt róla az újság, két rádió, a helyi és az országos televízió is, az utóbbi élő adásban. Szó se róla, volt miről beszélni, csuda jól mutattak a könyvek az újonnan átadott gyermekosztály szép polcain.

A kis betegek, a nővérek és az orvosok is nagyon megörültek a sok színes mesekönyvnek. Végre jobban fog telni az idő a bezártságban! Még a nagyobbak is felkapták az ujjukat a telefonjukról és a levegőben felejtették, amikor meglátták, hogy mit hoztak a foglalkoztató terembe.

A könyvesboltos és a könyvtáros megbizonyosodván, hogy valóban nagy meglepetést és boldogságot okoztak az ajándékkal, megfogadták, hogy ezentúl minden évben fognak gyűjteni és adományozni.

Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána:

http://www.szolnoktv.hu/hirek/?article_hid=39017

Szereplők:
Hetényi Géza Kórház Gyermekosztálya
Libri Könyvkereskedelmi Kft. Szolnoki Könyvesboltja
Verseghy Ferenc Könyvtár

A cikk megjelent: Kaptár, XXV. évf. 3. sz. p. 8.


Könyvtárat avattunk

2017. február 11-én átadtuk az olvasóknak a Verseghy Ferenc Könyvtár munkatársainak szakmai segítségével, illetve a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Könyvtári Szolgáltató Rendszer anyagi és szakmai támogatásával megújult a tiszainokai könyvtárat.

Hét éve jártam utoljára a tiszainokai könyvtárban, akkor a kis hely és a rossz körülmények ellenére is gyerekek voltak ott, akiken látszott, hogy otthon érzik magukat. Sokáig tartottam attól, hogy ha csökken a lakosságszám, akkor a könyvtárra is pusztulás vár. Sajnáltam a gyerekeket, akik anyagi okokból nem juthatnak korszerű könyvtári ellátáshoz. Aztán 2013-ban létrejött az együttműködés a falu és a megyei könyvtár között, és lassan elkezdődött az átalakulás, majd eljutottunk a teljes megújításhoz.

A terek átalakítását, festését az önkormányzat vállalta, a bútorokat, kiegészítőket pedig KSZR támogatásból a megyei könyvtár finanszírozta. Farkas Erzsébet a megyei könyvtár módszertani munkatársainak távsegítségével, de mégis egyedül varázsolta széppé ezt a helyet, és viseli gondját, mint egy igazi könyvtáros.

A megnyitó napján nagy volt a nyüzsgés a településen, megtelt a nagyterem, mindenki kíváncsian várta, milyen is lett a „falu új nappalija”. Az esemény fontosságát jelzi, hogy az átadó ünnepségre eljött Berecz Zsolt, a Jász-Nagykun Szolnok Megyei Közgyűlés alelnöke, illetve Boldog István országgyűlési képviselő is.

Az óvodások, iskolások verset mondtak, a Martfűi Damjanich János Szakképző Iskola diákjai zenés-táncos, verses műsorral készültek.

A nemzeti színű szalag átvágásakor tele volt a kis könyvtár a vendégekkel, öröm volt nézni a gyerekeket, ahogy birtokba vették a számunkra kialakított baglyos szőnyeges sarkot, dédelgetve a megnyitón kapott Könyvtármacit.

Dr. Fodor Péter, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár főigazgatója írta, egy amerikai közkönyvtáros szavait idézve, hogy „A feladatunk annak biztosítása, hogy senki ne menjen el úgy a könyvtárból, hogy ne vigyen magával valamit a kezében, a fejében vagy a szívében – legyen az egy könyv, egy információ vagy egy kellemes érzés.”

Biztos vagyok abban, hogy a megnyitóról mindenki hazavitt valamit. Én a bizonyosságot, hogy Inokán a könyvtár, a kultúra, a közösség megmarad, sőt folyamatosan fejlődik.

A cikk megjelent: Kaptár, XXVI. évf. 1. sz. p. 7.


Ott, ahol még sosem volt…

2017. június 14-én délután szokatlan nyüzsgés volt Hunyadfalván az Árpád úton. A könyvtár a hónapokig tartó munkálatok után végre újra kinyitott, a falu apraja-nagyja ott gyülekezett, hogy végre lássák a végeredményt.

Az önkormányzat által megszépített épületbe a Nemzeti Kulturális Alap és a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Könyvtárellátási Szolgáltató Rendszer anyagi és szakmai támogatásával új bútorok, eszközök, dokumentumok kerültek. A gyerekeket játszósarkot, a felnőtteket olvasófoteleket vehettek birtokba.

Polgármester asszony megnyitó beszédében elhangzott szavai megerősítették, hogy a megyei könyvtár, illetve a KSZR nélkül, a falu saját erejéből erre nem lett volna képes.

A mindössze 5,3 km2 nagyságú településen mintegy 214 fő lakik, a könyvtár az egyetlen hely, ahol a totyogó kisgyermektől kezdve az érettségiző kamaszon keresztül az idős nénikig mindenki megtalálja a maga örömét.

A megnyitón Sás Károly, a Csillaghúr könyvek szerzője, zeneszerző tartott kicsiknek és nagyoknak felejthetetlen élményű interaktív műsort.

Az előadás után a gyerekek még sokáig „fogva tartották” a művész urat, eszközeit, bábjait csodálva. A felnőttek is maradtak, kényelmesen eszegettek, beszélgettek. A kamaszok újra kisgyerekké váltak, amikor az óriási plüss könyvtármacit megkaparintották. Ölelgették, pózoltak, fotózkodtak vele, sőt azonnal posztolták is a közösségi oldalon.

Kollégáimmal a háttérből jóleső érzéssel figyeltük ezt a nyüzsgést.  Látszott, a lakosok otthon érzik magukat a könyvtárban, nem csak az ünnepség, a vendégek kedvéért jöttek el. A csillogó gyerekszemek, beszélgető, kacagó felnőttek láttán ismét megerősödött bennünk az érzés, hogy van értelme a munkánknak, igazi értéket hoztunk létre.

A cikk megjelent: Kaptár, XXVI. évf. 2. sz. p. 10.


Egy csöppnyi Skandinávia

Nagy izgalommal vártam, hogy végre láthassam a megújult Rákócziújfalui Könyvtár és Információs Közösségi Teret.

A Nemzeti Kulturális Alaptól nyert 2.204.775 Ft támogatásból teljesen modern stílusban rendezték be a könyvtárat. A svéd, illetve a dán üzletláncokból szerezték be a bútorokat, kiegészítőket. A pályázati forrást a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Könyvtárellátási Szolgáltató Rendszer állami támogatásából egészítette ki a Verseghy Ferenc Könyvtár.

Amikor 2017. október 19-én beléptem a könyvtárba, ott szinte olyan kép fogadott, amit legutóbb májusban, a dániai utazásomkor láttam. Modern bútorok, merész színválasztás, letisztult könyvállomány. Így lehetne leginkább összefoglalni a benyomásokat.

A megnyitóra érkező, korábban rendszeres olvasók ámulatát öröm volt nézni. Szinte félve ültek rá a vadonatúj székekre, a gyerekeket is biztatni kellett, hogy nyugodtan heveredjenek le a babzsákokra, azért vannak. A legapróbbakat saját birodalom várta, színes kis asztalokkal, székekkel, alacsony polcokkal, nekik való új mesekönyvekkel.

Az anyagi forrás önmagában nem lett volna elég, hangsúlyozta Bartus Gábor intézményvezető a beszédében. Kellett hozzá a település közösségének összefogása is, akik sokszor önkéntes munkában, szabadidejükben dolgoztak, hogy megszépüljön a hely.

Az ünnepségen Dr. Bene Ildikó országgyűlési képviselő – aki maga is aktív könyvtárlátogató -, szívből jövően beszélt az olvasás értékéről. A gyerekekkel közös esti mese olvasása meghitt családi percei alapozzák meg a későbbi olvasni szerető, iskolában könnyebben tanuló fiatalt, a majdani sikeres felnőttet.

Egymástól függetlenül szinte ugyanazokkal a gondolatokkal készültünk az megnyitóra. Képviselő asszony szavaira rímelt az általam kiválasztott Müller Péter idézet:

„Olvasni nem azért érdemes, hogy műveltek, hanem hogy gazdagok legyünk. Egyetlen életünkben sok életet élhetünk. Megtapasztalhatjuk, mi a hatalom, a bukás, a magány, a születés és a halál; egy férfinak milyen nőnek lenni, és fordítva, egy nő átélheti a férfilélek titkos érzéseit és gondolatait. Láthatod, hányféle hiedelem mozgathat egy embert, leleplezheted hazugságaidat, és fölfedezheted a saját életed értelmét.”

Idén ezt volt a negyedik település, ahol részem lehetett ebben a felemelő élményben. Leírhatatlan érzés látni, ahogy egy kis alföldi községben a XXI. századi Európához méltó színvonalú könyvtári szolgáltatáshoz jutnak a lakosok.

Kollégáimmal folyamatosan azon dolgozunk, hogy ezt a számot tovább növeljük, hiszen egy megújult, tiszta környezetbe, új bútorok és könyvek közé szívesebben jönnek be az emberek. A sok pakolásnak, selejtezésnek, szervezésnek idénre még nincs vége, hamarosan egy újabb kistelepülés gyermekeinek okozhatunk örömet egy óriási Könyvtármacival.

A cikk megjelent: Kaptár, XXVI. évf. 3. sz. p. 1-2.