Boldogság

– Te még fel sem öltöztél?

Forrás: http://www.freeimages.com/photo/nana-1546961
Forrás: http://www.freeimages.com/photo/nana-1546961

Lenke néni ijedten rezzent össze a hintaszékben, amikor öreg lakótársa, Gizi bekiabált a szobája ajtaján.
– Menj csak nyugodtan, nekem nincs kedvem – Lenke fázósan összehúzta magán kopott pongyoláját és visszafordult az ablak felé.
Gizi megütközve nézett barátnőjére:
– Mi van veled Lenke? Rád sem ismerek! Erre a délutánra várunk hónapok óta, most meg teljesen közönyös vagy.
– Semmi baj, csak fáradt vagyok, rosszul aludtam az éjjel. Most meg fáj a hátam is megint, a botommal is alig tudok elmenni a fürdőszobáig. Nem akarok a terhedre lenni, menj egyedül!
– Kocsis Lenke, ezt nem veszem be! Hatvan éve ismerlek, velem nem eteted meg, hogy a hátfájás tart vissza ettől a verses estétől. Ki vele, mi az igazság?

Az alacsony, kontyos néni egy darabig konokul hallgatott, de végül megadta magát.
– Tudod, átgondoltam az életemet, és rájöttem, hogy teljesen hiába éltem.
– Na, ne viccelj! Te? – kerekedett el Gizi szeme az aranykeretes szemüveg mögött. – Ötven évig tanítottál, több ezer gyerek köszönheti neked, hogy megtanult írni-olvasni. Versenyeket nyertek, jó állásuk lett. Később pedig az iskola, amit vezettél a megye legjobbja lett. Csodájára jártak a többi megyéből is, hogy mi a titok.
– Nem volt abban semmi titok! Csak szerettem a munkámat. Ennyi volt az egész.
– Nem igaz, Lenke, Te magad voltál a titok. Amikor elmentél nyugdíjba, néhány év múlva hanyatlásnak indult a szeretettel felépített gyermekbirodalmad. Pedig az utódod, Péter is látástól vakulásig dolgozik.
– Na igen, az utód. Látod, hiába volt minden, tíz év eltelt, és senki nem emlékszik rám. Már nem keresnek, nem kérdeznek, még a telefont sem emelik fel. Idén már a karácsonyi üdvözlőlap is elmaradt. Elfelejtettek – sóhajtotta könnybe lábadt szemmel.
A másik egyszerre megértette a hetek óta tartó fura levertséget, ami egyre jobban hatalmába kerítette Lenkét. Őt idén senki nem látogatta meg az öregotthonban. Családja nem volt, így nem szokott senkihez elutazni az ünnepek alatt, de mindig voltak vendégei. Az öreg barátnő nem gondolta, hogy Lenkének ilyen problémái lennének, hiszen rendkívül aktív nyugdíjasok voltak, ők szervezték az Ezüst szív lakópark kulturális életét.
A mai este is az ő érdemük, hónapokig szervezték Kelemen Klementina művésznő fellépését, mert a híres költőnő ritkán vállalt felolvasóesteket.
Gizi tudta, hogy segítenie kell barátnőjének kimászni ebből az állapotból, de most muszáj volt véget vetnie a beszélgetésnek.
– Gyerünk Lenke, kapd össze magad, elég a siránkozásból! Felőlem holnap búslakodhatsz tovább, én pedig vigasztallak, de most fel kell öltöznöd, harminc embert trombitáltunk össze, nem okozhatunk csalódást.
– Mindig is egy erőszakos perszóna voltál – nevette el magát az ősz hajú hölgy napok óta először.

Gyorsan felöltözött, és elindultak a nagyterembe, hogy utoljára ellenőrizzenek minden apró részletet. Már nyoma sem volt a hátfájásnak.
A művésznő pontos volt, felolvasást egy beszélgetéssel kezdték. Kelemen Klementina elárulta, hogy azért mondott szívesen igent a meghívásra, mert közvetve ő is innen származik, édesapja a szomszéd faluban született, és nőtt fel, csak később költözött a fővárosba.
Az öregotthon lakói rögtön a szívükbe zárták a költőnőt, és kíváncsian várták a verseket. Eddig sokan Gizi és Lenke hóbortjának tartották ezt a versestet, ilyen korábban itt nem volt. A hallgatóság azonban nem csalódott, szépen szállt a szó a feldíszített nagyteremben. A rímek csodálatos világa mindenkit elvarázsolt.
Lenke néni egyre nagyobb érdeklődéssel vizsgálta a vendéget. Határozottan emlékeztette valakire. Végül az utolsó versnél eszébe jutott egy név. Alig várta, hogy a véget érjen a műsor és beszélhessen a fiatal nővel.

– Csodálatos volt az előadás! Köszönjük a Ház nevében! – adta át a három szál rózsából álló csokrot. – Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de maga nem Kelemen Ferenc lánya?
– De igen – mosolyodott el őszintén Klementina.
– Adja át neki üdvözletemet, én voltam a magyartanára az elemi iskolában.
– Maga a Lenke néni? – kerekedett el a művésznő szeme. – Apu sokat emlegette, főleg, amikor az olvasást és az írást gyakoroltuk. Ő tanított meg a szavak szeretetére, miatta kezdtem el verseket írni – Klementina hosszan ölelte az idős tanítót.
– Apu nagyon fog örülni, ha elmondom neki, kivel találkoztam.
Az este lassan ért véget, a művész és a vendégek még hosszan beszélgettek, így tíz óra is elmúlt, mire Lenke néni ágyba került.
– Mégis volt értelme! – sóhajtott fel, majd boldogan elszenderedett.

 


Ez a történet a Minerva Capitoliuma online magazin februári számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<

 

 


Hűség

rózsa
Forrás:http://www.freeimages.com/photo/rose-1514352

Akkor fogott először gyanút, amikor férje szóvá tette a lyukas alsónadrágot. Házasságuk hét éve alatt ez egyszer sem fordult elő, pedig Magdinak a varrás sosem volt az erőssége. Apró lyukakkal nem foglalkozott, ha pedig valami nagyon elszakadt, úgy volt vele, elég keményen dolgoznak, keresnek annyit, hogy megengedhessék maguknak, hogy újat vegyenek.

Azon a rohanós reggelen, amikor Péter kiakadt a hibás alsóneműn, egy pillanatra megütközött rajta, de elkönyvelte annak, hogy férje biztos fáradt, azért ilyen morgós. Az utóbbi időben ugyanis nagyon felszaporodott a munkája, minden megrendelést elvállalt.
Szó nélkül fogta a gatyát, és a kukába dobta, ezzel eltüntetve a bántó gondolatot is.
A következő pár napban minden a megszokott mederben ment tovább. Vagyis majdnem. Magdi azt vette észre magán, hogy egyre többet foglalkozik Péterrel. Feltűnt neki, hogy sűrűbben borotválkozik, mint korábban, pedig eddig a rohanós munkanapokon nem törődött különösebben a külsejével. Csak felkapta a melósruháját és az ebédjét, és már rohant is. Néha magával vitte a fiúkat is az oviba, de az utóbbi időben ezek az alkalmak egyre ritkábbak voltak.
– Korán kezdek – mondta. – Ma nem érek rá elvinni a gyerekeket.
– Oké, akkor majd elhozod – hagyta annyiban az asszony.
– Nem, sajnos nem megy, sötétedésig dolgozom, hogy mielőbb befejezzem ezt a házat.
Magdi mérges lett, odavágta az ételes dobozt az asztalra.
– De jó! Akkor megint nekem kell éjfélig túlórázni itthon, miután lefeküdtek a srácok.
– Bocs – mondta a férfi, és kifordult az ajtón, anélkül, hogy ránézett volna.
Magdi csak bámulta a csukott ajtót, majd sóhajtva elindult ébreszteni a gyerekeket. A fürdőszoba előtt elhaladva megérezte az illatot. Bement, beleszimatolt a levegőbe, és a kád szélére rogyott. Egyszerre világossá vált minden. Péter soha nem használta ezt a dezodort, ha munkába ment. Ezt csak akkor, ha valahová mentek szórakozni, vagy kimozdultak itthonról.
– Péternek nője van! – zokogta kolléganőjének az irodában. Mi a fenét csináljak?
– Biztos, hogy így van? – kérdezte Kinga.
– Igen – vágta rá gyorsan, és elsorolta az eseményeket az alsónadrágtól a dezodorig.
Kinga egyre jobban ráncolta a homlokát:
– Fogadj magánnyomozót! Ki kell deríteni, mi folyik itt!
Magdit meggyőzte a Kingából áradó határozottság. Ha valaki tudja, mit kell tenni, akkor az az idős barátnője, akinek a maga hatvan évével és négy férjével elég tapasztalata van.
– Oké – bólintott, mire Kinga már hívta is a Fox iroda elmentett telefonszámát.

A nyomozó egy hetet kért, és ígérte, hogy ennyi idő alatt szállítja a bizonyítékokat.

A gyötrelmes napokban az asszony próbált természetesen viselkedni, de minden pillanatában rettegett. Nézte a férjét, ahogy zuhanyozik, keresve testén is az áruló jeleket. Ahogy lopva vizsgálta, elámult rajta, milyen kisportolt még mindig Péter. Eszébe jutott, hogy már hetek óta nem voltak együtt. Nem csoda, gondolta, ahogy végignézett saját, a szülések után kissé megereszkedett testén.

A nyomozó délben érkezett az irodába, kezében egy táblagéppel. Magdi kínjában hangosan felnevetett.
– Van valami probléma? – kérdezte zavartan a férfi.
– Semmi, csak azt hittem, valami vastag paksamétát hoz tele fényképekkel, ahogy a filmeken.
– Az már a múlt – mosolyodott el a nyomozó is, feloldva a feszültséget. – Minden elfér ezen a masinán – mondta, és az ujjaival gyorsan előhívta a mappát.
Magdi látta a férjét, ahogy munka után bemegy egy virágboltba. Utána egy szállodában, ahol a recepciónál áll. A következő fényképen egy étteremben van, szorosan egy szőke mellett ülve lapozgatnak valamit.  A férje az étlapra bök, a csinos nő nevet, kivilágítanak hófehér fogai a képről.
– Elég! – kiáltott Magdi. – Nem akarok több képet látni. Ki ez a nő?
– Még nem tudom.
– Akkor mit tud? – förmedt a férfira.
– Azt, hogy ma estére foglalta le a 123-as szobát a szállodában.
– Köszönöm, majd jelentkezem. Mivel tartozom?

Szemrebbenés nélkül kifizette a magas összeget.

Egy darabig magába roskadva ült, agyában lázasan kergették egymást a gondolatok: Ma este, ma este… Tudom, hogy van valami ma este. Csütörtök van, ilyenkor szoktunk összeülni a csajokkal, Petinek meg focija van a haverokkal, az anyja vigyáz a gyerekekre. Ez egy évek óta biztos program.
Zokogni kezdett. Az a nő biztos sokat jelent neki, ha kihagyja a focit. Amióta ismeri, csak azokban a hetekben mulasztotta el, amikor Áron és András megszületett.

– Nem! – csapott az asztalra, nem hagyom, hogy elvegye! Ennek véget kell vetni.
A telefonért nyúlt:
– Niki, bocs, ma este nem érek rá, közbejött valami… Igen, életbevágó. Majd elmesélem. Köszi! Szia!
– Kinga, tartsd a frontot légy szíves, megyek fodrászhoz, kozmetikushoz, vásárolni. Ha már kiállok szemtől szembe az ellenséggel, akkor induljunk egyenlő esélyekkel.

Este hétkor hevesen dobogó szívvel sétált be a szállodába, fel egyenesen a 123-as szobáig. Az ajtó előtt megállt, hallgatózott, de csak halk zene szűrődött ki. Amikor fülét az ajtóra tapasztotta, és próbálta kitalálni mi folyik odabent, észrevette, hogy az résnyire nyitva van. Óvatosan beljebb lépett, az előtérben félhomály uralkodott, csak a hálószobában égő gyertyák világították meg a padlót. Szíve elszorult, amikor meglátta a szőnyegen szétszórt szirmokat.

Péter csak egyetlen egyszer tette ezt meg, amikor neki vallott szerelmet, az első együtt töltött éjszakájukon. Vesztettem, gondolta. Itt nincsen keresnivalóm. A férjem másba szerelmes.
Nem érdekelte, ki a vetélytársa, nem akart megküzdeni vele. Látni sem akarta Pétert többé.
Már az ajtót nyitotta, amikor meghallotta férje hangját:
– Magdaléna, kérlek, ne menj el!
A nő megtorpant. Mikor szólította így őt a férfi?
A szálloda, a gyertyák, a rózsák… Úristen, hogy felejthettem el?

Követte a szirmokat a hálószobába. Az ágy közepén egy aranylánc feküdt, tízes számot formázó kristálymedállal.


 

Ez a történet a Minerva Capitoliuma online magazin januári számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<


Érettségi

studying hard
Forrás:http://www.freeimages.com/photo/studying-hard-1192450

A lány matrózblúzban, fekete szoknyában ült az asztalnál, teljesen belemélyedve az előtte fekvő füzetbe. Keze remegett, ahogy lapozott. Az ablakok zárva voltak, de a teremben a kora délelőtti óra ellenére forróság uralkodott, a bent lévő tizenöt izguló fiatal gyorsan elhasználta a levegőt. A lány nem törődött a körülötte zajló eseményekkel, nem hallotta az élménybeszámolókat, nem állt be az esélylatolgatók közé.

Előre lógó, hosszú barna haja takarta arcát, így nem látszódott, hogy már régen nem a történelmet olvasta. Üres tekintettel bámulta a mondatokat, lelke a múltban járt. Már megint. Két hónapja nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna Rá.

Nem tehetett róla, igazán megpróbált mindent, hogy a tanulásra koncentráljon. Olyan becsületesen kidolgozta az összes tételt, hogy szinte az egész osztály abból tanult. Mert addig, amíg olvasta, és írta az anyagot, nem tudott másra gondolni. Csak ő volt, a könyvek, meg a toll, és a színes filcek. Nagy figyelmet fordított arra, hogy szép, áttekinthető jegyzetei legyenek. A címet pirossal húzta alá, az alpontokat zölddel, az egyes bekezdéseket pedig sárgával. Néha használt még kék hullámvonalat is, a nyomaték kedvéért. Olyan szépen írt, mint még soha, hiszen volt ideje felkészülni a szóbelire, több mint egy hónap.

Elérkezett az utolsó hét, és rádöbbent, hogy semmit sem tud. Elővette a magyart, olvasni kezdte a tételeket, de figyelme hamar elkalandozott. Arra az áprilisi napra gondolt, amikor minden megváltozott. Akárhogy küzdött, néhány oldal elolvasása után a betűk helyén édesapja arca jelent meg. Az a betegségtől gyötört, lesoványodott arc, amit annyira gyűlölt. Becsukta szemét, és az álmaiba menekült, ahol apja még élettel teli és vidám volt.

Mosolyogva ébredt, de a házban uralkodó csend néhány perc után magához térítette. A naptárra nézett, és rátört a rettegés. Nincs több idő, holnap érettségi.

Amíg tudta, az apja mindig kikérdezte a leckét, nem volt lógás, csak akkor jöhettek át a barátnők, vagy mehetett el randira, ha felmondta, amit kellett. Természetesen mindketten tudták, hogy jóval több lecke van, mint amennyit bevallott, de mégis minden nap eljátszották a kislány kora óta megszokott rítust. Kiment a konyhába, vitte a füzetét, az apja a helyén ült, és újságot olvasott. Elé tette a füzetet, felült az asztalra, és elkezdte mondani. Az apja persze szándékosan megpróbálta összezavarni, de ritkán sikerült neki, így általában az egész nevetésbe torkollott. Ha valamit nem tudott még tökéletesen, akkor visszaküldte a szobába, hogy olvassa el még háromszor. Utána mehetett.

Nem is volt semmi probléma, az általánosban kitűnő tanuló volt, meg egy darabig a gimnáziumban is. Később tanulmányi eredménye édesapja állapotával párhuzamosan romlott. Negyedikben, a második félévben már sokat hiányzott, de a tanárok toleránsak voltak. Mindig szóltak, hogy mikor fog felelni, miből kell készülnie.

Most ott az ablak melletti padban ülve rádöbbent, hogy tényleg semmit nem tanult az elmúlt fél évben, csak azokat a leckéket tudta, amiből feleltették. Nem volt miért magolnia, senki nem mondatta fel vele az anyagot.

Pedig milyen jó lett volna az asztalon ülve átvenni az érettségi tételeket, gondolta.
Hirtelen felpattant a helyéről, felült az asztalra, nem törődve azzal, hogy szoknyája felgyűrődik. Becsukta szemét, és erősen koncentrált. Maga elé idézte apja szakállas arcát, majd suttogni kezdett:

Apu, kérlek, akárhol is vagy, segíts nekem! Megígérem, hogy majd elolvasom még háromszor, de most segíts! Adj egy jelet, ha itt vagy és vigyázol rám!

Az ajtó hangos csattanással becsapódott.
Köszönöm! – szakadt fel belőle az elmúlt hetek összes feszültsége.
Lopva letörölte könnyeit, és magabiztosan állt fel, amikor a nevét hallotta.


Ez a történet a Minerva Capitoliuma online magazin decemberi számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<


Dilemma

– Gyere, gyere, ide!
TükörlányKriszti ijedten megpördült, körbenézett a szobában, de nem látott senkit.
Biztos képzelődöm, legyintett, miközben visszaült az asztalhoz, és folytatta a számolást. Rakosgatta a csekkeket, az ezreseket, és egyre elkeseredettebben ráncolta a homlokát.
– Nem jó, sehogy sem elég! – csapott az asztalra dühösen. Csüggedten nézte az előtte fekvő kimutatást. Ebben a hónapban sem keresett eleget ahhoz, hogy minden kiadását fedezni tudja.
– Kriszti! – hasított bele a csendbe.
Fölpattant, és gyorsan kinyitotta az ajtót, de a szálló sötét folyosója teljesen kihalt volt.
– Nagyon vicces! – szólt hangosan. – Ki a fene szórakozik éjfélkor?
Biztos túl sokat ittam, már hallucinálok is – nevetett fel erőltetetten.
Becsapta az ajtót, és sarkon fordult.  Éppen leült volna, amikor hirtelen balról valami mozgást látott. Felsikoltott.
– Úristen, annyira kész vagyok, hogy megijedek a saját tükörképemtől! Ideje lefeküdni. De ahogy közelebb lépett, a halvány lámpafényben látta, hogy az alak a tükörben nem mozdul.
Kriszti megbabonázva bámulta a hosszú, szőke hajú, szép, bár kissé nyúzott arcú, fiatal lányt.
– Hol a kandi kamera? Ki szórakozik velem? – kiáltott bele a csendbe reszketve.
– Senki, senki nem szórakozik – felelt a Tükörlány.
– Ki vagy te? Mit akarsz? – hátrált Kriszti.
– Segíteni akarok rajtad.
– Hogyan? Van egy rakás pénzed, vagy tudod a nyertes lottó számokat?
– Pénz, pénz, pénz, mindig csak arra tudsz gondolni!
– Ha egyszer muszáj! Szükség van rá, hogy kifizessem a számlákat, hogy tudjak ennivalót, ruhát venni, és …
– Ne folytasd, nem vagyok kíváncsi a szokásos szövegedre, amivel sajnáltatod magad.
– Ez nem siránkozás, ez az igazság, nincs elég pénzem hó végére sosem.
– Erre akkor gondoltál volna, amikor megvetted azt a drága csizmát.
– De akciós volt!
A Tükörlány gúnyosan felkacagott:
– Mint ahogy az új telefon is, amit múlt hónapban vettél?
– Muszáj volt, a másik elromlott, nélküle pedig nem tudok dolgozni.
– De hitelre? Amikor annyid sincs, hogy rendes lakásban lakjál?
– Igyekszem összeszedni a lóvét, hogy elég legyen albérletre, de valahogy mindig elkopik. – Tudod, hogy választanod kell. Vagy felhagysz az esztelen költekezéssel, vagy több bevételre van szükséged. A harmadik út az adósok börtönébe vezet.
– Hogy keressek többet? Most is héttől éjfélig táncoltam, de nem volt elég.
– Valami mással kellene kiegészíteni a fizetésed.
– Semmi máshoz nem értek, még a gimit sem fejeztem be.
A Tükörlány keze megmozdult, kecses ujjai között egy kulcsot tartott.
– Rajta, vedd el, a tiéd!
Kriszti sokáig nézte, mire felismerte, mit tart a kezében:
Annak az ajtónak a kulcsa volt, ami elválasztja tőle a bárban a vendégeket.

 

A történetet egy kép ihlette. Az eredetit itt tudod megnézni:
 http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/299-kreativ-iras-kep-alapjan-95 

 


Vasárnapi apuka

RózsákÉppen előttem értek oda a bevásárlóközpont bejáratához, ezért megakadt a szemem rajtuk. Semmi rendkívüli nem volt bennük, valami miatt mégis felkeltették érdeklődésemet. Talán az unalmas szombati bevásárlást akartam feldobni, mert szokásomtól eltérően figyelni kezdtem őket. Azon kaptam magam, hogy újra és újra arrafelé mentem, amerre ők tolták kocsijukat.

Tipikus hétvégi apuka, gondoltam. A negyvenes, borostás arcú, kialvatlan, karikás szemű férfi egyszerű fekete farmert és fekete, feliratos pólót viselt. Ahogy közelebb mentem, láttam, hogy unicumos. Szinte sejtettem, mosolyodtam el.
A mellette kullogó kamasz fiú hasonlóan gyűrött ruhát hordott, annyi különbséggel, hogy az ő felsőjén egy zenekar képe volt. Legalábbis a hosszú hajú figurák és a gitárok erre utaltak. Szemei vörösek voltak, nem csoda, hiszen állandóan a telefonját nyomkodta.

Lefogadom – töprengtem el -, hogy késő éjjelig nyomta a számítógépes játékokat, az apja meg ivott a haverokkal. Láttam, hogy remegett a keze, amikor a sörös tálcákért nyúlt, háromszor is. Figyeltem, ahogy töltötte a kosarat: bor, ásványvíz, egy kevés üdítő, meg sok energia ital. Nem maradt el a rágcsálnivaló sem, jó sok sósat vett le a polcról.

Ezt nem maguknak veszik – vélekedtem -, biztos valami buli lesz este.
A zöldséges pultot elkerülték, a hűtőknél csak tejet és virslit vettek. A fagyasztóból meg pizzát, hasáb burgonyát, előre panírozott halat, csirkemellet. Jellemző, futott át az agyamon. Biztos apás hétvége van, valamit enniük kell. A srác egykedvűen lépegetett a férfi mögött, bámulta a mobilját, nagy néha felnézett, ha az apja szólt neki. Kelletlenül válaszolgatott, néha berakott ezt-azt a kosárba: rágó, dobozos kóla, chips. Az apja engedte. Csak akkor élénkült fel, amikor a műszaki cikkes sorhoz értek.
Hosszan nézelődött a számítógépes játékok között, majd kiválasztott egyet, és a kosárhoz vitte. Az apja a fejét rázta.
– Fiam, ez túl drága – hallottam, amikor közelebb mentem.
Rosszabb vagyok, mint a szomszéd néni – állapítottam meg -, de nem tudtam tőlük elszakadni, annyira érdekelt, hogy mi lesz a vita kimenetele. Követtem őket, elfeledkezve arról, hogy miért mentem boltba.
– De anya azt mondta, kapok majd egyet! – dobta be a kamasz a mindent elsöprő érvet.
Az apja ránézett, nyitotta a száját, de meggondolta magát, sóhajtott egyet, és betette a kosárba a vita tárgyát. A fiún nem látszott, hogy örül a győzelmének.
Tipikus, vélekedtem. Elvált szülők, most túl akarja szárnyalni az anyát. Az exe megvenné neki, akkor inkább megkapja tőle, hogy jó fej legyen.
Kicsit eltávolodtam tőlük, legközelebb a parkolóban láttam őket, egymás mellett állt az autónk, közöttünk csak egy üres parkolóhely volt. A fiú éppen kérdezett valamit a férfitól, de nem hallottam mit, mert éppen akkor megszólalt a mobilja.
– Várj fiam, ezt fel kell vennem!
– Persze, minden fontosabb, mint amit én mondok! – duzzogott a srác.
– A virágos az – vetett véget a vitának az apa.
A fiú erre csendben maradt, kibámult az ablakon, éppen rám.
Elfordítottam a fejem, behajoltam a csomagtartóba, hogy ne lássa, mennyire fülelek.
– Igen, jól értette, száz szál vörös rózsa…. Igen, keddre…. Milyen szöveg? – Egy pillanatra elgondolkozott, majd hangosan, tisztán érthetően diktálni kezdte:
Búcsúzik tőled örök szeretettel fiad és férjed.


 

Ez a történet a Minerva Capitoliuma online magazin júniusi számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<

 


Osztálytalálkozó

KérdőjelEszter álmatlanul forgolódott, egyre csak azok a szavak visszhangoztak a fejében, amit fél füllel csípett el a női mosdóban: „… és ott van szegény Eszti, semmit nem tud felmutatni…”
Semmit? Zakatolt fejében újra és újra, bele a csendbe.
A máskor annyira áhított némaság most nem hiányzott neki, pedig egész nap zsongott a feje az ügyfelektől a hivatalban, aztán itthon újra a gyerekek és a férje. Sokszor alig várta, hogy mindenki aludjon.
De ezen az éjszakán, a huszonöt éves osztálytalálkozójuk után nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy az élete nem teljes. Pedig ő eddig úgy hitte, az. Nem gondolt magára szegény Esztiként már nagyon régóta. De ki is igazából Eszti?
Negyvenhárom éves, két gyermek édesanyja, húsz éve hűséges felesége fiatalkori szerelmének, akit még a főiskolán ismert meg. A fiú nem oda járt, csak egy festő volt, aki részt vett az épület felújítási munkálataiban. A falakon kívül dolgozott az állványokon, amikor megakadt a szeme a vörös hajú, szelíd lányon, aki mindig komoly arccal ült az órákon, lelkesen jegyzetelve. Sokszor annyira koncentrált, hogy egy picit még a nyelve hegyét is kidugta a szájából.
Az izmos, napbarnított fiú addig-addig bohóckodott az üvegen túlról, hogy Eszti nem bírta ki nevetés nélkül. Mosolyának Karesz nem tudott ellenállni. A lányt annyira lenyűgözte a fiú ereje és bátorsága, hogy végül felhívta a poros ablakra rajzolt telefonszámot. Attól kezdve életük mesébe illő fordulatot vett. Annyira egy hullámhosszon voltak, hogy hamarosan összeházasodtak.
Építkeztek, beköltöztek, jöttek a gyerekek, szépen alakult a vállalkozás is. Nem dúskáltak, de azért évente egy külföldi nyaralás belefért a keretbe, és a boltban sem kellett hó végén a táska mélyére került aprót keresgélni.
Az első várandóság csodálatos volt, Eszter szinte lebegett a föld felett, annyira feltöltötte energiával a tudat, hogy egy kis lény növekszik benne. Hasát simogatva ült órákon keresztül a hintaszékben a jövőn ábrándozva. Milyen szép lesz majd a gyermekük, aki át fogja aludni az éjszakákat rácáfolva a sok kárörvendő megjegyzésre. Így is lett. Karcsika maga volt a tökély. És így van ez ma is, pedig már kamaszodik. Leszámítva a szokásos életkori ajtócsapkodást és vállrángatást, nem lehet okuk panaszra. A kisfiú után két évvel kislány érkezett. Rozi olyan volt, mint a bátyja, egy újabb tökéletes példánya a teremtésnek.
Amikor eljött az ideje, visszament dolgozni a hivatalba. Kényelmes állás, nyolctól négyig, közel az óvodához, iskolához. Együtt hazamentek, elkészítette a vacsorát, a család szinte minden nap együtt evett. Utána tanulás vagy játék következett, majd fürdés és alvás. Csak a gyerekeknek, nekik Karesszel csak akkor kezdődött az élet.
Voltak hullámvölgyek a házasságban, mint mindenhol tíz, tizenöt év után, de a mai napig kiegyensúlyozott a kapcsolatuk. Férje figyelmes, házias, úgy vigyáz rá, mint egy drága kincsre. Tényleg minden rendben van körülötte. De akkor miért keltett ekkora hullámokat benne a „semmi”?
Annak idején neki is voltak álmai. Hogy majd lesz Valaki. Hogy majd viszi Valamire. De ezt egy esős őszi hajnalon elfeledtette vele egy finom, alig észrevehető mozgás egyre növekvő pocakjában. Igen, ez Az! Ezt akarom! – döntötte el. Soha nem bánta meg, hogy ő „csak” Karcsika és Rozika anyukája. Eddig.
Most, ebben a furcsa, pezsgőtől zsongó csendben elgondolkodott: lehet, hogy igaza van Zsuzsának? Még előttem van életem fele, a gyerekek lassan önállóak lesznek, már nincsen mindig szükségük rám, egyre többet csapódik be az orrom előtt a gyerekszoba ajtaja.     Talán ideje, hogy újra visszatérjek fiatalkori hobbimhoz. Annyira szerettem, szinte megállt az idő, amikor elkezdtem …
– Anyu… – hangzott fel a panaszos kiáltás, mire Eszter kipattant az ágyból, és mindent elfelejtve szaladt a gyerekszobába.

Lilla álmatlanul forgolódott, egyre csak azok a szavak visszhangoztak a fejében, amit fél füllel csípett el a női mosdóban: „… és ott van szegény Lilla, semmit nem tud felmutatni…”
Semmit? Hát a doktori cím, és az egyetemi tanszékvezetői poszt az smafu? Hát a könyvei? A befolyása? Ezeknek csak a gyerek a valami? Meg a férj, aki mellett oldalkocsiként bájolognak egy életen át?
Lett volna lehetősége neki is rá, még amikor doktorandusz korában az egyik csoporttársával egymásba szerettek. Esküvőt terveztek, össze is költöztek. De menet közben kiderült, hogy Lilla és Laci elképzelése a házasságról, a közös teherviselésről merőben eltér egymástól. Laci úgy képzelte, hogy Lilla majd ellátja a háztartást, főz, mos rá, ő pedig a doktorijára tud koncentrálni. Lilla úgyis ráér még azzal, hiszen majd szülni fog, a gyerekneveléshez pedig nem kell a doktori cím.
Lilla álmaiban pedig egy olyan férj szerepelt, aki egyenrangú partnerként osztozik vele a napi teendőkben. Viharos veszekedések, szenvedélyes kibékülések követték egymást, majd végleg elváltak útjaik. A gyerek kérdés egy darabig lekerült a napirendről.
Negyvenhárom éves volt, biológiai órája neki is ketyeget, az ébresztőóra többször riasztott, de mindig lenyomta a „szundi” gombot. A legdurvább az volt, amikor spermiumoknak látta vega ebédjében a brokkoli rózsáinak apró szálait. Ekkor nagyon dühös lett a természetre, és olyan hevesen döfködte villájával a zöldségeket, hogy kollégája meg is jegyezte: Mi van, vadászol? Attól félsz elfut, mielőtt megennéd?
Ő egy fanyar mosollyal eltolta magától a tányért, elment a kedve az evéstől.
Még ha lenne is kivel összehozni egy gyereket, akkor sem kellene. Mi lesz akkor az életmódjával? Már a terhesség előtt fel kellene adni az elveit, és ehetné a szegény állatokat, csak hogy elég tápanyag jusson a kis parazitának. Még meg sem született, de már átvenné a parancsnokságot az élete fölött. Azt már nem!
Mi lenne a karrierrel? Mikor tanítana? És mikor írna? Pontosan látta, mivé lettek azok a barátnői, kollégái, akik gyereket vállaltak. Éjszakáztak, hajnalban keltek, elhíztak, vagy éppen lesoványodtak, szemük ráncos és karikás volt a kialvatlanságtól, és a napi küzdelemtől, hogy megállják a helyüket az egyetemen és otthon is. Ha meg nem dolgozik pár évig, akkor mi lesz? Az a ribanc Bea biztos átvenné a tanszéken az uralmat, csak az alkalomra vár.
Meg ott van az új lakása, a szögletes, fém bútoraival. Át kellene alakítani, ezek nem valók gyerekeknek. Ennyit még ő is tudott. Illetve azóta tudja, amióta a húgának gyerekei születtek. Tesója mindig megjegyzi, milyen veszélyes a nappalija, amikor valamelyik kissrác lefejeli az asztal sarkát. Nem is jönnek fel sűrűn. Nem is baj, utálja a felfordulást, amit maguk után hagynak.
De ha hetekig nem jönnek, már hiányoznak azok az ölelő kis karok, huncut mosolyok. Jijja, kiabálják az ikrek, miközben már vetik is rá magukat, egyből, amikor ajtót nyit. Aztán szaladnak be, csak úgy cipőstől, és a drága bőrfoteljába vetik magukat. Ő pedig megjátszott szigorral, seprűvel kergeti őket végig a lakáson, ami a hálószobában nagy csiki-csatává változik.
Beleborzongott a gondolatba, ahogy a nagy ágyban egyedül feküdt. Lehet, hogy igaza van Zsuzsának? Az élete, amit eddig olyan nagyra tartott, egyszerre üressé vált. A cikkei, könyvei, doktori címe csak addig adott megnyugvást, amíg benne volt a munkában és elkészült. Utána jött az űr, amit be kellett tölteni egy újabb feladattal. Mint most is.
Gondolatait erőszakkal elszakította a gyerekektől, meditálni próbált, de nem sikerült. Újra és újra gyerekek kacagását hallotta a megnyugtató tengerzúgás helyett. Felkelt, odaült az íróasztalához, bekapcsolta a számítógépet, megnyitotta új könyvének kéziratát. Beleolvasott, majd maga sem tudta, hogy történt, de azon kapta magát, hogy a szakirodalom kutatása helyett történeteket olvasott nőkről, akik negyvenen túl szültek.

 

Ez a történet a Minerva Capitoliuma online magazin májusi számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<


Pöttyös bögre

bogretorA pöttyös bögre darabokra tört a konyhakövön.
– Nem tudsz vigyázni?! – förmedt rá az asszony a férjére. – Mindent tönkreteszel a kétbalkezességeddel! – kiabálta, miközben a cserepeket szedegette a  földről.
– Most mit vagy úgy kiakadva? Ez csak egy ócska, fületlen bögre volt. Miért kell mindig mindent fölfújnod?

– Ez nem csak egy bögre, ez A pöttyös bögre. – Az asszony leült a padlóra és bámulta az ölében lévő törött porcelánt.

Hallgatott és arra gondolt, miért is halogatta mindig, hogy megméri. Hogy mennyi víz fér bele, hány deka rizs és hány deka liszt. Vagy legalább azt megnézi, hogy melyik bögrével lehet helyettesíteni.
Gondolnia kellett volna rá, hiszen a bögrék nem törhetetlenek, ahogy az emberek sem halhatatlanok. Ezért nem tud főzni rendesen még most sem. Pedig már hat éve neki kell egyedül. Igazán soha nem érdekelte, kényelmes volt, hogy az anyja megcsinálja. Oda sem figyelt, amikor néha be kellett segítenie a nehezebb műveleteknél. A nokedli neki a szaggatást, a palacsinta a sütést, a lángos a gyúrást jelentette. Az, hogy mi kell hozzá, teljesen hidegen hagyta. Leginkább azért szokott le a konyhai ténykedésekről, mert soha semmi nem volt jó az anyjának. Még az sem volt mindegy, hogyan kavarja a levest, pláne nem az, hogy mivel.

Mindig összetűztek, pedig ma már tudja, az anyja csak segíteni akart, a maga módján. De ő is makacs volt és könnyen felkapta a vizet, ebben hasonlítottak. Két szakács egy konyhában nem nagyon fért meg, ezért amikor később felnőttként próbálkozni akart a főzéssel, mindig csak akkor fogott neki, amikor az anyja nem volt otthon, vagy a sorozatát nézte. Ilyenkor biztos, hogy nem zavarta meg és nem szólt bele. Szakácskönyvből, internetről nézett ki könnyen elkészíthető recepteket, hagyományos ételekkel nem foglalatoskodott. Főleg azért nem, hogy ne legyen mivel összehasonlítani az ismeretlen ízeket. Így az anyja nem köthetett bele az olasz tésztaszószba, mert ő csak a káposztás és a krumplis tésztát tudta.

Lassan-lassan kialakult egy hallgatólagos megegyezés közöttük. A lány betöltve a huszonötöt türelmesebb lett, hasonlóan az ötvenötöt töltő anyjához. Kezdett odafigyelni főzéskor, megkérdezte, mit, hogyan kell. Már képes volt elviselni a kritikákat az ételkeverési és hagymavágási technikája miatt, mert meg akarta tanulni. Az anyja sem fortyant fel, amikor vastagabban pucolta le a krumpli héját, és elkezdte tanítani dolgokra, például, hogy a pörköltnek akkor jó sűrű a szaftja, ha időt hagyunk a hagymának a hússal összerottyanni, a jó húsleves titka pedig a lassú forrás. A lány már néhány alapdarabot tudott, amikor hirtelen vége lett a leckéknek.

Az első könnyes karácsonynál derült ki, hogy a szakácskönyvként használt régi, megfakult kockás füzetbe anyja csak a hozzávalókat jegyezte le, az elkészítés módját nem. A krémes titkát nővére sem tudta megfejteni, pedig azóta minden évben kísérletezett vele. Próbálkozott töltött káposztával, meg tökfőzelékkel is, de nem volt olyan ízük, ahogy gyerekkorában megszokta. Így utána bizonyos ételek lekerültek az étlapról. 

Egy állandó elem volt anyja receptjeiben, a bögre. Mindig ugyanazt a pöttyöset használta, azzal mérte ki a hozzávalókat, azzal szaggatta a fánkot, abban kavarta a galuskát a levesbe. A készlet az évek során fogyatkozott, az utolsó darabnak tavaly letört a füle, akkor volt eszében, hogy megméri, de valahogy elmaradt.

– Ezt is elszalasztottam – sóhajtotta a nő könnyeit törölgetve.
– Mit mondtál? – fordult hátra a férj. Keze megállt mosogatás közben, ahogy meglátta őt a padlón.
– Ne haragudj, hogy összetörtem, nem volt szándékos – enyhült meg a férfi, és már ott ült a földön társát átölelve.
– Nem rád haragszom, hanem magamra. Miért nem figyeltem jobban oda Rá?


Tekintet

tenger– Legalább a gyerekekre legyél tekintettel! – könyörgött a nő, miközben férje már a bőröndöket hordta ki az előszobába.

– Pont azt teszem – válaszolta a férfi, és ellépett a nő mellett.
Juli leroskadt az egyik bőröndre, arcát a kezébe temette. Vége, ennyi volt. Így ér véget egy tíz éves kapcsolat, egy nyolc éves házasság. Az előszobakövön, bőröndök tetején. Pont, ahogy kezdődött.
Milyen régen volt, amikor a szálloda előterében egymásba botlottunk. Nem figyeltem, mert éppen az anyámmal beszéltem telefonon, aki faggatott, hogy miért utaztam el egyedül. Biztos titkolok valakit. Annyira belemerültem a vitába, hogy nem vettem észre a bőröndöket az orrom előtt, átestem rajtuk, nagy puffanással értem földet. Tessék, ez vagyok én, gondoltam, a nyaralás legelső órájában leégetem magam. Most az egész szálloda rajtam röhög. Felnéztem és ott állt Ő, kezét felém nyújtotta.
Segíthetek?
Hangja mélysége végigborzongatta a gerincemet. Szívem majd kiugrott a helyéről, annyira hangosan zakatolt, azt hittem Ő is hallotta, olyan közel voltunk egymáshoz, mikor talpra segített.
Elnézést – mondta – az útban hagytam a csomagjaimat.
– Nem történt semmi, figyelmetlen voltam.
Zavartan ácsorogtunk a hall közepén, az idő megállt egy pillanatra. Arra ocsúdtam, hogy valaki meglök.
– Bocsánat – mondta egy középkorú nő. – Nem férek el maguktól.
– Talán arrébb kellene mennünk – köszörülte meg a torkát Ő.
– Szerintem is – kuncogtam.
Elhúzta a bőröndjeit a fal mellett álló kanapéhoz.
– Nem ütötted meg magad?
– Nem vészes – mondtam, közben igyekeztem eltitkolni bicegésem.
– Tamás vagyok – nyújtott kezet.
– Juli – fogtam meg a kezét.
Úgy érzetem villám cikázott át az ujjaink között, érintését még akkor is éreztem, amikor a szobámban az óriási ágyra vetettem magam. Álmodozásomból kopogás rázott fel. Az ajtóban egy szobapincér állt, kezében egy csokor virággal.
– Ezt Önnek küldik.
Az elképedéstől szóhoz sem jutottam. Ezt nem hiszem el, ilyen csak a romantikus könyvekben van, nevettem fel.
Örülök, hogy megismertelek! Tamás Ennyi állt a bordó kísérőkártyán.

Juli tekintete most a kártyára esett, amely tíz éve ott lógott az előszobatükrön, amióta a nyaralásról hazaért. Amikor megszületett az első kislány és házat vettek, vitte magával a tükröt, vele együtt a kártyát is. A második gyerek születése után egyre kevesebb időt töltött a tükör előtt, a kártyáról egészen megfeledkezett. Már alig tudta rajta kibetűzni a feliratot. Az örülök már teljesen elhalványult. Az egykor élénk színű karton most fakó volt és poros. Le kell törölni, gondolta és indult volna, amikor a csengő élesen felvisított. Felugrott, hirtelen nem tudta, mi történik körülötte. A hang egyre élesebb lett, mígnem az elviselhetetlenségig fokozódott. Ekkor kinyújtotta a kezét és lecsapta az órát az éjjeliszekrényről. A beálló csendben megkönnyebbülten sóhajtott fel:
– Még éppen időben ébredtem, még nem késő leporolni!
– Mit mondtál? – mormogta Tamás mellette.
– Csak azt, hogy szeretlek – bújt közelebb Juli és átölelte a férjét.
Ő meglepetten viszonozta az ölelést, nem emlékezett, mikor mondta neki utoljára ezt a felesége.


Óvoda

WP_002532– Nem, nem, nem és nem akarok óvodába menni! – toporzékolt Lili az előszobában. Szőkésbarna göndör fürtjei csak úgy röpködtek a heves indulattól. Anya és Apa tanácstalanul néztek össze, várták, hogy a hiszti lecsengjen.

A kislány három éves volt a nyáron, így most óvodába kell mennie. Lili azóta várta az ovit, mióta Anyával játszódélutánokon voltak ott. Mondókáztak, gyurmáztak, játszottak a babakonyhával, felfedezték a nagy udvart, és a sok izgalmas járművet. Volt ott kisautó, kismotor és még roller is. Lilinek az tetszett a legjobban, mert neki olyan nem volt.

Az első napokban a roller említésére is gyorsan abbahagyta a reggeli játékot, nem tiltakozott, amikor Anya öltöztette, hanem még segített is neki. Egyedül húzta fel a piros tornacipőjét, pedig máskor csak nagy huzavona után sikerült feladni a lábára. Az sem zavarta, hogy Apa maradt otthon Pannával, a kistestvérével. Pedig máskor nagyon szerette, ha együtt megy az egész család. Lili az ovit csoda jó mókának tartotta, ahol minden neki való. Gyerek méretű asztalok és székek, kis vécé és mosdó, ahol nem kell fellépő székecske, és nem kell pipiskedni sem, hogy elérje a szappant. Volt egy nagy szoba tele játékkal, és bármivel játszhatott kedvére. Kedvence a babakonyha volt, amihez tartozott egy igazi fém mosogató is, olyan, mint az otthoni, csak miniben. Nem tudott választani a sok érdekesség között, arcán boldog mosollyal szaladt egyik játékszertől a másikig.
Ez egészen addig tartott, amíg Anya is ott volt vele. De Tünde néni, az óvó néni, egyszer csak megkérte az anyukákat, hogy menjenek el, mert az ovi a gyerekek területe, a felnőttek oda csak látogatóba jöhetnek, és csak rövid időre. Addig, amíg hozzák a gyerekeket, és amikor jönnek értük. Vagy amikor valami ünnepség van, és a gyerekek meghívják őket vendégségbe. Lilinek ez nem tetszett, de látta, hogy mindenki anyukája elmegy, és Anya megígérte, hogy ebéd után visszajön. Úgy elszaladt az idő, hogy hamarosan már az ebédhez készülődtek.
– Képzeld Anya, még a terítés is a mi feladatunk! – mesélte lelkesen Anyának.
Hazaérve Apa és Anya örömmel hallgatták Lili beszámolóját a délelőtt eseményeiről. Annyira tetszett neki az ovis nap, hogy amikor másnap reggel felkelt, pizsamában ült le az előszobában a piros öltözős székére. Ott várta az indulást, Anya alig tudta meggyőzni, hogy még olyan korán van, hogy az óvoda kapuja zárva van, nem tudnak bemenni. Lili tűkön ülve ette meg a reggelijét, annyira izgatott volt, hogy elfelejtett tiltakozni, amikor Apa kék pólót adott rá. Ám amikor Anya bepakolta a szép új ovis zsákjába a váltóruhát, ráadta a váltócipőt és elköszönt tőle, felháborodott:
– De Anya! Most hová mész?
– Lilikém, anyának el kell mennie. Tudod, tegnap Tünde néni megmondta, hogy az oviba felnőttek nem járhatnak. A felnőttek dolgoznak, a gyerekek meg játszanak.
– Gyere játszani, megmutatom, milyen szuper a mosogató. Olyan, mint a tiéd, csak ez jobban csillog, nem olyan összevissza karcolt – kérlelte Anyát.
– Gyere Lili, főzzünk teát! – fogta meg a kezét egy másik kislány, és húzta be a csoportszobába. Lili vetett még egy pillantást Anyára, majd lassan követte Krisztit.
– Szia, ebéd után találkozunk – szólt utána Anya.
A harmadik napon Lili nem ugrott ki az ágyból, ahogy eddig. Apának úgy kellett ébresztgetnie:
– Gyere, készen van a kakaód.
De Ő nem akart felkelni, csak a fejére húzta a takarót.
– Ugyan, Kicsim, a kedvenc cicás pólódat veheted fel, meg a pörgős szoknyát.
Lili erre kidugta a fejét a takaró alól:
– A rózsaszín kittyset?
– Persze hogy azt! – mosolygott Anya. – Mi a baj? Miért nem akarsz felkelni? Elkésünk az oviból.
– Nem baj, úgysem akarok menni – jelentette ki a kislány.
– De miért nem? – érdeklődött Apa.
– Mert meguntam. Már kijátszottam magam. Meg amúgy is, a sok gyerek mindig pont azzal akar játszani, amivel én. Oda sem férek már a konyhához, meg a rollerhez sem – pityeredett el Lili.
Anya odaült mellé az ágyra, a karjába vette és ringatta, ahogy kisbaba korától fogva mindig, amikor vigaszra volt szüksége.
– Minek menjek oviba, amikor olyan jó veled itthon, Anya? Meg Panna is mindig itthon van. Csak nekem kell elmennem! – záporoztak újra a könnyei.
Apa és Anya egymásra néztek: Tehát innen fúj a szél!
– Anya hamarosan dolgozni fog, Panna pedig bölcsődébe megy. Nem lesz itthon senki – magyarázta újra türelmesen Apa.
– Az óvodában pedig sok új barátod lesz, akikkel olyan játékokat is játszhatsz, amihez Panna még kicsi.
– Például tornyos építőkockával? Meg papír kirakóval? Meg apró legóval? – lelkesedett fel Lili.
– Igen, igen – bólogatott Apa, miközben öltöztette.
Már az előszobában jártak, amikor Lili újra megmakacsolta magát, és toporzékolni kezdett.
Anyának ekkor eszébe jutott valami. Elővette a fényképes dobozt, és kivett belőle egy régi, megfakult fotót.
– Nézd csak, Lili!– guggolt le hozzá Anya. – Én is abba az óvodába jártam, és Tünde néni volt az én óvó nénim is. Ez vagyok én! – mutatott Anya egy szőke, göndör hajú, duci kislányra.
– Tényleg Anya? – lepődött meg Lili, annyira, hogy még a sírást is abbahagyta. Érdeklődve nézte a fényképet.
– Te voltál óvodás? – kerekedett el a szeme. – Az óvoda már olyan öreg?
– Az ovit akkor építették, amikor én annyi idős voltam, mint te. Egyike voltam az első gyerekeknek, akik oda jártak.
– Egy épület életében a harminc év nem számít hosszú időnek – jegyezte meg Apa kuncogva.
– Haha – mondta Anya, és nevetve megütögette Apa pocakját.
Lili velük nevetett. Már nem is tűnt olyan rossz helynek az ovi. Ha Anya szerette, akkor az más. Talán én is szeretni fogom – gondolta.
– Anya, te szerettél oda járni?
– Igen.
– Minden nap? – csodálkozott Lili. – Nem unatkoztál?
– Nem, mert minden nap tartogatott valami új izgalmat. Voltak barátaim, akikkel mindig jót játszottunk, soha nem unatkoztunk.
– Látod, a képen ez a kislány mellettem Szilvi néni, Peti anyukája! – mutatott Anya egy fekete hajú kislányra. – Ez a szőke kisfiú pedig Laci bácsi, aki Brigi apukája. Velük együtt jártam oviba, meg iskolába is. Úgy, ahogy most ti is együtt jártok.
– És Tünde néni volt az óvó nénitek?
– Igen! Itt van a képen ő is! Megtalálod?
Lili hosszan szemlélte a fotót, majd bizonytalanul rámutatott a képen szereplő egyetlen felnőttre:
– Ő lenne az?
Nehezen tudta elképzelni, hogy az a fiatal, hosszú hajú, vékony nő Tünde néni lenne. Hiszen az ő óvó nénije öregebb, rövid a haja és olyan gömbölyű.
– Igen – bólintott Anya mosolyogva.
– Ugye bevihetem a képet az oviba megmutatni Tünde néninek? – kérdezte, miközben már a cipőjét húzta.
– Hát persze! – sóhajtotta Anya megkönnyebbülten.
Lili izgatottan szaladt be az óvodába, kezében a fényképet szorongatva.
– Tünde néni, Tünde néni, igaz, hogy Anyának is te voltál az óvó nénije? Ezen a képen te vagy? – hadarta egy szuszra.
– Ó, de régen is volt! – nézett az óvó néni elérzékenyülten a képre. – Itt van az anyukád, mellette Peti anyukája ül, a másik oldalán pedig Brigi apukája. Nézd csak, ő itt Kriszti anyukája – mutatott egy szeplős, vörös hajú lányra. – Tudod mit, majd ma mesélek nektek olyan történeteket, amik velük történtek, jó lesz?
– Jó – mosolygott szélesen Lili.
– Hallod ezt, Anya? – futott oda Anyához. – Még Kriszti anyukája is Tünde néni csoportjába járt.
– Sőt, még a nagymamádat is ismertem – tette hozzá az óvó néni.
– Tényleg? Neki is az óvó nénije voltál?
– Nem – rázta meg a fejét Tünde néni –, mi együtt jártunk óvodába.
– Rólatok is van fénykép? – kérdezte lelkesen Lili.
– Azt hiszem, van. Megkeresem otthon és holnap elhozom.
– Hurrá, akkor holnap is jövök! – ugrándozott be Lili vidáman a csoportszobába.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ez a mese a Minerva Capitoliuma online magazin áprilisi számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából az “Így kerek a világ” témára. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<

 


Betti és Brúnó

Brúnó egy szeles őszi napon a parkban sétált, amikor akkora lendülettel futott el mellette valaki, hogy kilökte a kezéből a kávéspoharat.

– Azt a kutyaúristenit! Nem tud figyelni! – kiabált az elsuhanó alak után.
Betti a hangra megfordult, majd látva a férfi kávés ruháját, rájött, hogy a kiabálás neki szólt. A francba, még ez is! Éppen csak kiszaladt ebédidőben egy kis friss levegőt szívni, az ebédjét is kutyafuttában kapta be, most meg nem ér vissza az irodába, e miatt a szőrös képű fickó miatt. Benne lesz a kutyaszorítóban, ha a főnöke észreveszi, hogy még nem küldte el a beszámolót. Pont most, amikor az állása olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája.
– Ne haragudjon, véletlen volt. Itt egy papír zsebkendő – lépett közelebb a magas, fekete hajú férfihoz. Micsoda hűséges kutyatekintet! El tudnám viselni, ahogy végigsimogatja meztelen testemet – futott át Betti agyán a gondolat, ahogy egymás szemébe néztek.
Brúnó csak bámulta Betti csokoládébarna szemeit, alig tudott elszakadni tőle.
– De kutya hideg van, nem ülünk be valahová egy kávéra?
– Jó lenne, de rohannom kell, a főnököm így is morogni fog, amiért kések.
– Oké, de jön eggyel! – mutatott csibészesen mosolyogva az üres kávéspohárra Brúnó.
– Maga olyan kitartó, mint egy bulldog, mi? Hívjon fel! – nyomta nevetve a pasi kezébe névjegykártyáját.
Brúnó először nem akarta felhívni, nem volt az a fajta, aki csak úgy felszed nőket az utcán, de végül nem tudta kivárni a másnapot sem, még este telefonált.
– Olyan kutyául érzem magam kávé nélkül, kérem, igyon egyet velem reggel! – hallotta Betti a mély, dörmögő hangot.
– Egye fene – adta be a derekát a nő, miközben látta maga előtt az izmos idegent.
Mi ütött belém? – morfondírozott.
– Nem is az esetem ez a pasi, mégsem tudom kiverni a fejemből, pedig olyan kócos, mint egy pulikutya, – hadarta egy szuszra barátnőjének, akit rögtön azután hívott, hogy igent mondott a randira.
– Azért várjuk ki a végét. Légy résen, az mindig gyanús, ha egy pasi pincsikutyaként lohol a nyomodban.
Betti olyan éber volt, mint egy kopó, mégsem tudott hibát felfedezni Brúnóban. Randi randit követett, és a lány úgy érezte, megtalálta Őt.
Hamarosan a barátnőinek is bemutatta, mint minden eddigi pasiját. Jól telt az este,
Brúnó nagyvonalú volt, mindent ő fizetett, és a lányok ezt kihasználva hajnalig rendelték a koktélokat.
– Mit szóltok, milyen? – faggatta Betti a többieket, amikor a barátja kiment a mosdóba.
– Jó fejnek tűnik. – kezdte Böbe.
– És milyen jóképű – folytatta Klári
– És még pénze is van. De azért van benne valami fura. Nem is tudom, csak… – harapta el a mondat végét Magdi, mert közben Brúnó visszaért az asztalukhoz.
Betti elkomorodott, nyugtalanná vált. Alig várta, hogy másnap eljöjjön a férfi lakásáról, és átmehessen Magdihoz.
– Mégis hogy értetted, hogy fura? – szegezte szőke barátnőjének a kérdést.
– Nem is tudom, olyan más. Nem a mi kutyánk kölyke.
– Ugyan már, csak azért más, mert vidékről való. Ott nem olyanok a férfiak, mint itt Pesten.
– Hát, te tudod. Engem biztos idegesítene, hogy egy pasi úgy tapad hozzám, mint kutyaszar a cipőtalphoz.
– Nem is tapad! – tiltakozott Betti, de közben megszólalt táskájában a mobilja.
– Na, ugye mondtam! – mosolygott győztesen Magdi.
Bettit eddig nem zavarta, hogy Brúnó naponta többször hívja. Sőt, kifejezetten tetszett neki, hogy törődik vele a srác. De most valahogy ingerült lett a hívástól.
– Mi van már megint? – morrant bele a telefonba.
– Rosszkor hívlak? Bocsánat, csak azt akartam kérdezni, minden rendben van-e? Olyan gyorsan eltűntél reggel.
– Aha, minden oké, de most dolgom van. Majd később beszélünk. Szia! – hadarta egy szuszra, majd kinyomta a telefont.
Ettől kezdve valahogy minden megváltozott, már nem tudott olyan felhőtlenül a fiúval lenni. Szavait, tetteit elemezte, ha bármi konfliktusuk volt, a barátnők mindig tudtak valamit mondani, amitől Brúnó értéke egyre csökkent Betti szemében.
– Képzeljétek, azt akarja, hogy költözzünk össze, hát nem romantikus?- lelkendezett egy nap a többieknek.
– Szerintem inkább kényelmes. Ketten osztoztok a költségeken – kezdte Böbe.
– És még főzöl is rá. Tiszta haszon – jegyezte meg Klári.
– Hát, nem is tudom, én a helyedben nem adnám fel az önállóságom. De te tudod. – mondta Magdi.
Betti nem költözött oda, kifogásokat talált ki a lemondhatatlan albérletéről, mert nem akarta bevallani, hogy megváltozott a véleménye.
Brúnó továbbra is imádta barátnőjét, újabb és újabb dolgokat eszelt ki, hogy a kapcsolatukat olyan felhőtlenné tegye, mint az elején volt, de hiába. A lány megváltozott, kezdett eltávolodni. Volt, hogy a telefont sem vette fel, és órák múlva hívta vissza. Egy idő után a férfinak nem volt már kedve hívni. A találkozások megritkultak, végül szakítottak.

Végre, szabad vagyok, lélegzett fel, amikor szombat este nem kellett megbeszélni senkivel, hogy mi lesz a program. Csak ment a csajokkal, ahogy azt még Brúnó előtt tette. Ült az asztalnál, nézte a füstös bárban a részeg vendégeket, hallgatta, ahogy az egyre ittasabbá való társai kritizálnak, leszólnak mindenkit. Mit keresek én itt? – ébredt rá hirtelen. Bánta már, mint a kutya, amelyik hetet kölykezett, hogy a barátnőire hallgatott.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ez a novella a Minerva Capitoliuma online magazin márciusi számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából kutyáról, macskáról, könyvekről, hűségről, örök barátságról, elmúlásról. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<