Még több infó rólam

Már korábban is kacérkodtam az írással, az általánosban meséket írtam, a gimiben verseket, a főiskolán dolgozatokat. A munkahelyemen néhány évvel ezelőtt készítettem egy tananyagot, és közben beszippantott az írás világa, nem volt megállás. Fertőzött lettem 🙂

Szépíró Mesterkurzust végeztem, majd kreatív írás tréningen vettem részt, faltam a könyveket, bújtam a blogokat,  novellákate-könyvet írtam, kiadtam. Időközben megtanultam egy újabb tanfolyamon, hogyan lehet profi módon e-könyvet készíteni, és már a következő könyveimen dolgozom.
A magánéletben sem unatkoztam, férjhez mentem, két kislány büszke szülei vagyunk.

Azon szerencsések közé tartozom, akik azzal foglalkoznak, amit szeretnek, munkahelyemen több százezer könyv van karnyújtási közelségben…

Minden pillanatban azért dolgozom, hogy a lehető legtöbben olvassanak, eljuttassuk hozzájuk a könyveket, vagy legalább a bennük rejlő információt 🙂

Helyemen vagyok, kerek az életem.


Az elfelejtett lovag

– Ben, hallasz engem?kreativ_iras_keprol_63_harcos
A fiatal férfi valahonnan nagyon távolról hallotta a fémesen kongó bádoghangot. Magába roskadva ült, kezében egy üres sörösüveget tartott.
– Ki van ott? – fordult gyorsan körbe a szobában, de nem látott semmit.
– Ide, ide nézz a tükörbe! Gyere egészen közel!
Ben vállat vont, felkelt és olyan közel ment a tükörhöz, hogy kinyújtott kezével meg tudta fogni. Ahogy tenyere az üveghez ért éles fájdalom hasított homlokába. A fejéhez kapott, érezte, hogy az ér sebesen lüktet ujjai alatt. Lassan alábbhagyott a fájdalom, felnézett, és akkor meglátta azt az alakot magával szemen.
– Ki vagy te?
– Nem ismersz meg?
Ben hosszan szemlélete a páncélos lovagot. Valóban, olyan ismerős, mintha látta volna már valahol.
– Nem – rázta meg végül a fejét. – Nem tudom, ki vagy.
– Gyerünk, koncentrálj! – dörrent rá a lovag.
Hangjával megint forró fájdalmat okozott Bennek, aki újra a homlokához kapott.
És ekkor felismerte:
– Úgy nézel ki, mint én, de valahogy mégis más vagy.
A lovag szemében tűz lobogott, arcán elszántság tükröződött. Karjai erősek, lába izmos, teste erőtől duzzadó volt.
– Nem, te nem lehetsz én – sóhajtotta lemondóan.
– De te vagyok! – csattant fel a páncélos. – Az vagyok, aki lehettél volna, ha nem a könnyebb utat választod! – folytatta mennydörgő hangján. – Ha nem hallgatsz a kishitűekre és károgókra, és a saját utad kezded járni. Nézz magadra, egy gyenge gyalogos vagy, aki reggeltől estig robotol egy sivár irodában, az egyetlen örömöd, ha hazaérsz, és leülsz a gép elé virtuális játékot játszani. Szánalmas vagy! Mi lett veled? Valaha arról álmodtál, hogy te írod a játékokat, amivel emberek százezrei játszanak.
– De én próbáltam – védekezett Ben -, de nem találtam senkit, aki szerint jó ötlet lett volna.
– Kifogások! – zörgette a lovag hangosan kardját. – Arra tudsz időt szánni, hogy ilyeneket találj ki, és ezzel igazold saját kudarcodat.
– Mégis mit kellett volna tennem? Egy uncsi középkori kalandtúrás játékot hoztam csak össze. Senkit nem érdekelt. Alig adtam el néhányat. Kész ráfizetés volt.
– És? Akkor már vége a világnak? Tudod te mennyien játszanak vele azóta? Felkerült egy torrentre, és ingyen hozzájuthatott mindenki. Hülye lett volna bárki megvenni.
– Honnan veszed ezt? Ki vagy te, hogy így beszélsz? – veszekedett Ben a tükörrel.
– Benjamin lovag vagyok, a második dimenzióból, ahol az eltemetett álmok élnek. Én vagyok, aki titkos vágyaidat életben tartja, akkor is, ha minden eszközzel azon dolgozol, hogy végleg elpusztítsd azokat.
Ben lehajtott fejjel halkan kérte:
– Menj innen, nem vagyok rád kíváncsi. Jól élek így is. Megvan mindenem, jól keresek, nemsokára előléptetnek. Feleségem van, gyerekeim. Nem kockáztathatok. Jobb ez így.
– Megint csak más mögé bújsz, hogy ne kelljen szembenézni a félelemmel!
– De én nem félek! – tiltakozott Ben hevesen.
– Nem? – a lovag úgy kacagott, hogy a szegecsek a vasnadrágján hangosan csörögtek. – Akkor miért nem csináltad soha végig? Miért adtad fel?
– Mert nem érdekelt senkit, amit csináltam! Mondtam már! – dobbantott duzzogva.
– De a feleséged biztatott. Meg a barátaid is a számítógépes klubból.
– Igen, de ők szeretnek, persze, hogy azt mondják, hogy jó.
– És mégis, miért vártad volna, hogy mást is érdekeljen, ha semmi mást nem fejeztél be, csak azt a kis kalandjátékot? Azt sem osztottad meg olyan sok emberrel. Feladtad, mielőtt igazán belefogtál volna!
– Igen! – adta meg magát a férfi összeroskadva a tükör előtt. – Félek, hogy felesleges időpocséklás, amit csinálok. Nem akarom kockáztatni, amit eddig elértem. Időm sincsen már rá. A gyerekekkel, meg a feleségemmel is foglalkozni kell, meg ott a munka is, meg a kert, meg az idős szüleim…
– Igazán?? Amikor a gép előtt bambulsz úgy egyébként, vagy a tv-t nézed, akkor talán velük vagy?
– Jól van, na – lett ingerült Ben újra – szükség van kikapcsolódásra is.
– És a programozással mi van? Valaha az kapcsolt ki. Mikor vesztette el ezt a funkcióját? Miért hagytad abba?
– Mert nem lehet belőle megélni! Hülyeség az egész!
– Honnan veszed ezt a badarságot? – fogadok, hogy a savanyú kollégáid mondták, vagy az interneten olvastad valami negatív fórumban. Meg amúgy is. Ne azért csináld, mert ebből akarsz élni. Csináld azért, mert élvezed! Ne elemezz, ne akarj még többet tudni, csak tedd meg a lépéseket, szépen sorban. Programozz, mert az úgy hiányzik az életedből, mint fodrász kezéből az olló!
– De nem hiányzik, fogd már fel! – ordította Ben, és akkorát ütött a tükörre, hogy az megroppant.
– Nem-e?? Akkor miért nem tudsz éjjelente nyugodtan aludni? – nevetett fel diadalmasan a fémvitéz.
Ben hirtelen felült az ágyban, teste verejtékben fürdött. Homloka lüktetett, füle csengett, mintha távolodó fémes csörömpölést hallott volna.Teljesen éber lett, odaült a számítógéphez és írni kezdett: <Az elfelejtett lovag. Stratégiai kalandjáték>

 

A történetet egy kép ihlette. Az eredetit itt tudod megnézni: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/257-kreativ-iras-kep-alapjan-63


Hős

– Akkor az apám egy hős volt? – kérdezte Tom újra és újra az anyjától.kreativ_iras_kep11_katonasag
Egy kopott kanapén ültek a szűk kis nappaliban, és fényképeket nézegettek. Az a kép volt Tom kedvence, ahol apa  anya hasához hajol, és beszél hozzá. Hozzá, aki még abban a nagy, kidomborodó hasban van. Nem is értette, hogy került be oda, pedig már annyiszor kérdezte az anyját. Az anyját, aki azon a fotón még fiatal és gyönyörű. Hosszú, barna haja volt, most meg rövid és fénytelen, az akkor napbarnított, feszes bőre most ráncos és fakó.  Persze Tom nem látta a különbséget, ő most is gyönyörűnek látta az anyját, aki a képen csak egy fiatal lány, hosszú szoknyában. Tekintetét az apjára szegezi, arra az izmos, rövid hajú férfira, aki mosolyogva simítja meg őt, illetve azt a nagy pocakot.
Marica nem szerette ezt a képet, egyenesen utálta. Ez volt az utolsó képe Thomasról. A férfiról, aki lehozta neki a csillagokat is, de csak azért, hogy megmutassa milyen szépen ragyognak, majd egy hatalmas lendülettel visszadobja őket, fel az égbe, elérhetetlen messzeségbe. Thomas, az amerikai békefenntartó, aki egy évig állomásozott a városban. Akinek elhitte, hogy őt szereti a legjobban ezen a világon. Éppen csak egy kicsit túlzott. Ebben az országban lehet,  hogy őt szerette, de szeretett másokat is, egy másik világban, túl az óceánon. Különben miért ne jött volna vissza? Mi oka lett volna rá, hogy elmenjen? Lejárt a misszióm, mondta neki, most el kell mennem egy kis időre. De mire a gyerek megszületik itt leszek, ígérte, miközben éjjelente a hasát simogatta. És ő elhitte.
Hitte még akkor is, amikor a szülőszobában egyedül vajúdott hosszú órákon keresztül. Az apa? Kérdezte megvetően az ápolónő, aki az adatokat rögzítette. Katona, külföldön harcol, vágta rá rögtön, mire a szigorú arcvonások kisimultak. Hitte még akkor is, amikor elfogyott a pénz, amit a férfi hagyott, hogy vegyen meg mindent, ami a gyereknek szükséges.
Ez adta a bátorságot, hogy felkeresse a haditámaszpontot. Az őr a kapunál rendes volt, nem küldte el a fiatal anyát kisbabával a karján. Beengedte, tovább irányította. Ott azt mondták Thomas Palmer nem szerepel a nyilvántartásukban. Ő nem bírta tovább, összeomlott. Az asztal másik felén ülő katonanő nézte, ahogy Marica tíz évet öregedve az ajtó felé vonszolja magát és gyermekét.
Várjon, szólt utána, lehet, hogy rosszul értettem a nevét. Van itt egy Parker, ütközetben esett el két hónapja, Irakban. Nem lehet, hogy ő az? Az anya ránézett az alvó kisfiúra, majd a nőre, akinek tekintetéből melegség sugárzott. De igen, suttogta elhaló hangon. Akkor jöjjön, üljön vissza, kitöltjük a papírokat. Nem találtunk más hozzátartozót, így a fia jogosult a hadiárvákat megillető juttatásokra. Nem sok, az tény, de remélem egy kicsit segít. Elárultam, suttogta Marica maga elé, miközben aláírta a több oldalas nyomtatványt.
– Anyu, ugye hős volt? – ismételte meg Tom a kérdést.
– Igen, kisfiam, Thomas Parker egy hős volt – simogatta meg gyengéden a kis szőke fejet.
De az apád egy utolsó önző görény, gondolta.

A fenti történetet ez a kép ihlette.


Babérok

Igen! Sikerült! Megcsináltam! Ujjongott magában.kreativ_iras_kep_21_varju
Évek óta erre várt, küzdött, nélkülözött, elmagányosodott. Tudta, hogy a háta mögött kinevetik, még azok is, akik nyíltan dicsérik. Kibírta, hogy időről időre beküldött írásait a kritikusok lehúzzák, majd megvetően félredobják. Nem, ezzel a novellával itt semmi keresnivalója. Írjon még, biztatták, lesz ez még jobb is. Csak kicsit több igét, kevesebb jelzőt használjon, és a témaválasztásnál kerülje a közhelyeket, írták neki, már amikor válaszoltak. De sokszor ez is elmaradt. Hétről hétre, csalódottan figyelte postafiókját, de a hogyan írjunk hírleveleken kívül nem kapott mást. Hónapról hónapra frusztráltabb lett, ő nem ezt érdemelte. Nem ezért hagyta ott az állását a hivatalban, hogy várja a leveleket. Ő írni akart.
Megértette ezt a felesége is, aki az első jó novelláért járó pénzt látva mindenben támogatta. Nem szólt, amikor a szabadnapjait feláldozva a kerti munka és a közös programok helyett az íróasztalt választotta. Nem szólt akkor sem, amikor látta, hogy a papírkosár napról napra megtelik. Amikor a férje azt mondta, több idő kell, így nem lehet normálisan koncentrálni, akkor is csak bólogatott. Persze, vegyél ki fizetés nélkülit, majd megleszünk az enyémből, amíg meg nem jön a honorárium. Mert ugye, azért küldesz be írásokat? Persze, hogy küldök, csattant fel a férfi. A nő pillája ekkor alig észrevehetőn megremegett.
De hiába küldözgetett, a pénz csak fogyott, az asszony küldte, menjen vissza dolgozni. Állása már nem volt meg, így egy másik hivatalba ment, beállt a sorba segélyért. Nem baj, gondolta, legalább nyugodtan írhatok. És írt, csak írt, reggeltől estig. A nő látta, milyen keményen küzd, ezért bevitte neki az ételt. Nem piszkálta, békén hagyta, egy idő után már az ágyban is. Egy nap nem kapott reggelit. Ebédet sem. A vacsoránál már gyanakodni kezdett, kinézett, a ház üres volt. Ha elment, hát elment. Majd visszajön, ha megjelenik a könyvem.
Ezután csak a segély maradt, és a zsíros kenyér. Lassan ráébredt, véget kell vetni a folyamatos próbálkozásnak. Már nem érdekelte, hogy mit írnak a „nagyok”, nem várt megerősítést. Eldöntötte, ezen túl nem küld sehová semmit. Ekkor felszabadult. Leült a géphez, és ahogy leütötte az első betűt, a hátából kijött a feszültség, kezéből elmúlt a görcs. Csak írt és írt, majd olvasott, törölt és javított, végül hosszú hónapok után kitette az utolsó pontot is.
A kéziratot elküldte a kiadónak, aki évekkel ezelőtt ajánlatot tett neki egy novelláskötetre. Szerencséje volt, éppen nyertek egy pályázaton, kellettek az első könyves írók. Nagy volt a felhajtás a sajtótájékoztatón, vakuk villantak, ahogy nyakában a kapott babérkoszorúval felállt a pódiumra. Feltette a szemüvegét, és körülnézett, de hiába, a székeken csupa ismeretlen ült. Felsóhajtott és beszélni kezdett.
Másnap örömmel nyitotta ki az újságot, fotóját a második oldalon hozták. Döbbenten meredt képmására:
Mi ez? Mivé váltam? Ki ez a rút, öreg csóka?

A fenti történetet ez a kép ihlette.


Álom

A nap a lehúzott redőnyök résein keresztül éles fénycsíkokkal világította meg az ágyon heverő, összefonódott testeket. A középkorú férfi, és tíz évvel fiatalabb felesége a hajnali szeretkezéstől nedves bőrrel tapadtak egymáshoz. A nő aludt, a férfi pedig nézte, ahogy a sugarak megvilágítják az asszony mézszínű haját.
Istenem, de gyönyörű, sóhajtott fel, és végigsimított a tökéletes testen. Az asszony megrezzent, de nem ébredt fel. A férfi mosolyogva, óvatosan hagyta el az ágyat, arra gondolva, hogy ő a földkerekség legboldogabb embere.
Kiment a fürdőszobába, hosszan zuhanyozott, majd alaposan megborotválkozott, ahogy minden nap. Erős szőrzetét másként nem tudta kordában tartani, és nem szerette, ha ápolatlan benyomást kelt. Még akkor sem, ha éppen egy kihalt pusztában végzett ásatásokat, folyó víz és áram nélkül. Sötétbarna haját nagyon rövidre vágatta, így azt a néhány ősz hajszálat, ami az utóbbi időben megjelent legfeljebb csak a felesége vette észre.
Dr. Archer méltó párja volt feleségének, ha együtt jelentek meg valahol, rögtön minden szem rájuk szegeződött, nők és férfiak elismerő és irigykedő pillantásokat vetettek rájuk. De a doktor ebből semmit sem vett észre, vagy ha észre is vette, nem érdekelte. Nem volt társasági lény, csak a felesége kedvéért ment el otthonról, amikor már régen rágta a fülét, hogy mozduljanak ki valahová.
John elkészítette a kávéját, majd leült a kanapéra, kezében a Régészeti Hírmondó legfrissebb számával. Szeretett korán kelni, ezekben a reggeli előtti, csendes órákban nyugodtan átnézte a szakmai lapokat, vagy elment futni. Ma már megvolt a testedzés, somolygott, és kinyitotta az újságot. Belekortyolt a kávéba, majd rögtön kiköpte, egy hosszú köhögésroham közepette.
– Micsoda? – kiáltott fel hirtelen. – Ez nem lehet igaz!
„Dr. Sam Petterson megtalálta Arcanust, egy vulkán által betemetett ősi maja falut?!” – állt az első oldalon.
– Nem, ezt nem hiszem el! Ez az én falum! – csapott az asztalra, úgy hogy egy adag kávé kiloccsant az üveglapra. A pedáns régész máskor szaladt volna a szivacsért, hogy eltakarítsa a foltokat, de most észre sem vette, mohón falta a betűket, és olvasás közben arca egyre sötétebb színt kapott.
„Az eddig feltárt terület minden bizonnyal egy ősi falu maradványa. Azt még nem tudni biztosan, csak a vegyszeres kormeghatározás után, hogy melyik időből valók a megkövült emberek és tárgyak, de az tény, hogy eddig ismeretlen települést találtak egy közép-amerikai őserdőben. << Még nem biztos, hogy Arcanus az, de nagyon valószínű. Ha ez így van, akkor egy gyerekkori álom válik most valóra >> – nyilatkozta Dr. Sam Petterson az ásatás vezetője.”
– Még hogy az ő álma! Ez az én álmom! Hogy jutott ez el odáig? – agyában lázasan cikáztak a gondolatok, de nem tudott rendet teremteni közöttük. Csak ült a kanapén, és bámult maga elé, ölében az újsággal, kezében a kihűlt kávéval.
Már olyan közel voltam, hogy megtaláljam. A koordináták megvoltak, az ásatási engedélyek beszerzése folyamatban volt, már csak a pénzt kellett összeszedni. De arra megírta már a pályázatot, elbírálásra várt, de ezen nem aggódott különösebben, hiszen a felesége legjobb barátnője volt a pénzt osztó alapítvány elnöke. Igaz, egy ideje húzódott az ügy, érdeklődésére kitérő válaszokat adtak, átmeneti, valutaárfolyam miatti nehézségekről beszéltek, de nem utasították el. Az asszony is mindig nyugtatta, biztatta. Igaz, legutóbb, amikor megkérte, hogy hívja fel a barátnőjét, akkor ingerülten elzavarta, rá nem jellemző módon kiabálva. De nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, tudta, a felesége egy kicsit dühös rá, mert nem akart vele elmenni arra a puccos estélyre. Lehet, hogy itt követte el a hibát? Hogy nem jelent meg bájcsevegni az alapítványi bálon?
Á, mindegy is, legyintett. Sokkal fontosabb kérdés, hogy honnan tudta Sam, aki az egyetem óta örök riválisa, hogy hol keresse a megkövült majákat? Az az irat, ami őt elvezette a helyszínhez, egy példányban volt meg a múzeumnak, és csak ő fért hozzá, ő fejtette meg az írást, hónapokon át tartó éjszakázások árán. Ő pedig nem beszélt róla senkinek. Senkinek, kivéve…
– Nem, az nem lehet – temette kezébe az arcát. – Meg kell tudnom, mi az igazság – felpattant a kanapéról és halkan a hálószobába lépett. Nézte, ahogy a napsugarak a békésen alvó nő mellén játszanak. Elérzékenyülve hajolt hozzá, hosszú haját kisimította az arcából.
– Sam, ne, valaki megláthat – morogta az asszony félálomban.
John elkapta a kezét, és iszonyodva nézte élete szerelmét. Hirtelen lehajolt, és egy párna felé nyúlt. Clair a mozdulatra felébredt, és még éppen idejében nyitotta ki a szemét ahhoz, hogy lássa, ahogy a piros virágminták közelítenek arcához.


Hódítsd meg a netet

“A sok-sok oldalon és linken keresztül bekukucskálhatsz egy kicsit a virtuális világ ablakán. Ha érdekel, lépj be az ajtón, mely egy kattintással kinyílik előtted!”

A tartalomból
1. Kezdjük el! (Ne féljünk a géptől!; Netre fel!; Fő a biztonság!)
2. Térkép az információs sztrádához (Alapfogalmak, általában a domain nevekről, .hu és .com; Hatékony információkeresés)
3. Internetes kommunikáció (Levelezés;Online kommunikáció; Már a szomszéd is fent van a Facebookon; e-Etikett: az elektronikus kommunikáció alapszabályai)
4. Ügyintézés a fotelból (Kormányzati portál; Ügyfélkapu)
5. Álláskeresés kilincselés nélkül (Írjunk önéletrajzot; Álláskereső portálok)
6. Spórolj időt, spórolj pénzt (Kikapcsolódás; Vásárlás; Keress pénzt – selejtezz!; Határtalan szörfölés)

Vásárlás


Beugró

kreativ_iras_keprol_59_veszelyes_szerelem

– Paulo, mio! Hagyd abba a nosztalgiázást, és gyere dolgozni!
-Igen, Mama – Paulo eltette a fényképet a pult alá, felvette a kötényét, és kiment a vendégek közé.
Gépiesen tette a dolgát, terített, felvette a rendelést, leszedte az asztalt, mosolygott a vendégekre, de közben a lányon járt az esze.
Azon az estén, amikor a külföldi csoport hangosan megérkezett. Vándorszínészek voltak, és lefoglalták az éttermet egy egész estére, valami műsort adtak elő, arra a próbáltak. De hiba csúszott a dologba, mert a főszereplő fickó nem bírta a testes olasz borokat, és hamar kiütötte magát. A kétségbeesett társulat, őt a magas, jóvágású fiút kérte, hogy játssza el a hősnő titkos, gengszter szeretője szerepét.
Most is belepirult az emlékbe, ahogy a karcsú, kombinés nőt a karjaiban tartotta. Csak úgy lüktettek csupasz combjai a tenyere alatt…
Nem, Mama ezt nem értheti. Nem tudhatja, miket suttogott neki a lány a jelenet alatt. Nem látta, ahogy smaragdzöld szemeivel az ő szemébe nézett. Azt sem tudhatja, hogy a légyott nem az étteremben ért véget. Mit tud ő a fülledt tengerparti sétáról, és a titkos találkákról, ahol Miranda odaadta magát neki, és azt suttogta, “Várj rám, visszajövök!”
Ha ő mondta, úgy is van, vetett véget az ábrándozásnak. Megtörölte őszülő halántékát, és folytatta a felszolgálást.

A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol