Osztálytalálkozó

KérdőjelEszter álmatlanul forgolódott, egyre csak azok a szavak visszhangoztak a fejében, amit fél füllel csípett el a női mosdóban: „… és ott van szegény Eszti, semmit nem tud felmutatni…”
Semmit? Zakatolt fejében újra és újra, bele a csendbe.
A máskor annyira áhított némaság most nem hiányzott neki, pedig egész nap zsongott a feje az ügyfelektől a hivatalban, aztán itthon újra a gyerekek és a férje. Sokszor alig várta, hogy mindenki aludjon.
De ezen az éjszakán, a huszonöt éves osztálytalálkozójuk után nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy az élete nem teljes. Pedig ő eddig úgy hitte, az. Nem gondolt magára szegény Esztiként már nagyon régóta. De ki is igazából Eszti?
Negyvenhárom éves, két gyermek édesanyja, húsz éve hűséges felesége fiatalkori szerelmének, akit még a főiskolán ismert meg. A fiú nem oda járt, csak egy festő volt, aki részt vett az épület felújítási munkálataiban. A falakon kívül dolgozott az állványokon, amikor megakadt a szeme a vörös hajú, szelíd lányon, aki mindig komoly arccal ült az órákon, lelkesen jegyzetelve. Sokszor annyira koncentrált, hogy egy picit még a nyelve hegyét is kidugta a szájából.
Az izmos, napbarnított fiú addig-addig bohóckodott az üvegen túlról, hogy Eszti nem bírta ki nevetés nélkül. Mosolyának Karesz nem tudott ellenállni. A lányt annyira lenyűgözte a fiú ereje és bátorsága, hogy végül felhívta a poros ablakra rajzolt telefonszámot. Attól kezdve életük mesébe illő fordulatot vett. Annyira egy hullámhosszon voltak, hogy hamarosan összeházasodtak.
Építkeztek, beköltöztek, jöttek a gyerekek, szépen alakult a vállalkozás is. Nem dúskáltak, de azért évente egy külföldi nyaralás belefért a keretbe, és a boltban sem kellett hó végén a táska mélyére került aprót keresgélni.
Az első várandóság csodálatos volt, Eszter szinte lebegett a föld felett, annyira feltöltötte energiával a tudat, hogy egy kis lény növekszik benne. Hasát simogatva ült órákon keresztül a hintaszékben a jövőn ábrándozva. Milyen szép lesz majd a gyermekük, aki át fogja aludni az éjszakákat rácáfolva a sok kárörvendő megjegyzésre. Így is lett. Karcsika maga volt a tökély. És így van ez ma is, pedig már kamaszodik. Leszámítva a szokásos életkori ajtócsapkodást és vállrángatást, nem lehet okuk panaszra. A kisfiú után két évvel kislány érkezett. Rozi olyan volt, mint a bátyja, egy újabb tökéletes példánya a teremtésnek.
Amikor eljött az ideje, visszament dolgozni a hivatalba. Kényelmes állás, nyolctól négyig, közel az óvodához, iskolához. Együtt hazamentek, elkészítette a vacsorát, a család szinte minden nap együtt evett. Utána tanulás vagy játék következett, majd fürdés és alvás. Csak a gyerekeknek, nekik Karesszel csak akkor kezdődött az élet.
Voltak hullámvölgyek a házasságban, mint mindenhol tíz, tizenöt év után, de a mai napig kiegyensúlyozott a kapcsolatuk. Férje figyelmes, házias, úgy vigyáz rá, mint egy drága kincsre. Tényleg minden rendben van körülötte. De akkor miért keltett ekkora hullámokat benne a „semmi”?
Annak idején neki is voltak álmai. Hogy majd lesz Valaki. Hogy majd viszi Valamire. De ezt egy esős őszi hajnalon elfeledtette vele egy finom, alig észrevehető mozgás egyre növekvő pocakjában. Igen, ez Az! Ezt akarom! – döntötte el. Soha nem bánta meg, hogy ő „csak” Karcsika és Rozika anyukája. Eddig.
Most, ebben a furcsa, pezsgőtől zsongó csendben elgondolkodott: lehet, hogy igaza van Zsuzsának? Még előttem van életem fele, a gyerekek lassan önállóak lesznek, már nincsen mindig szükségük rám, egyre többet csapódik be az orrom előtt a gyerekszoba ajtaja.     Talán ideje, hogy újra visszatérjek fiatalkori hobbimhoz. Annyira szerettem, szinte megállt az idő, amikor elkezdtem …
– Anyu… – hangzott fel a panaszos kiáltás, mire Eszter kipattant az ágyból, és mindent elfelejtve szaladt a gyerekszobába.

Lilla álmatlanul forgolódott, egyre csak azok a szavak visszhangoztak a fejében, amit fél füllel csípett el a női mosdóban: „… és ott van szegény Lilla, semmit nem tud felmutatni…”
Semmit? Hát a doktori cím, és az egyetemi tanszékvezetői poszt az smafu? Hát a könyvei? A befolyása? Ezeknek csak a gyerek a valami? Meg a férj, aki mellett oldalkocsiként bájolognak egy életen át?
Lett volna lehetősége neki is rá, még amikor doktorandusz korában az egyik csoporttársával egymásba szerettek. Esküvőt terveztek, össze is költöztek. De menet közben kiderült, hogy Lilla és Laci elképzelése a házasságról, a közös teherviselésről merőben eltér egymástól. Laci úgy képzelte, hogy Lilla majd ellátja a háztartást, főz, mos rá, ő pedig a doktorijára tud koncentrálni. Lilla úgyis ráér még azzal, hiszen majd szülni fog, a gyerekneveléshez pedig nem kell a doktori cím.
Lilla álmaiban pedig egy olyan férj szerepelt, aki egyenrangú partnerként osztozik vele a napi teendőkben. Viharos veszekedések, szenvedélyes kibékülések követték egymást, majd végleg elváltak útjaik. A gyerek kérdés egy darabig lekerült a napirendről.
Negyvenhárom éves volt, biológiai órája neki is ketyeget, az ébresztőóra többször riasztott, de mindig lenyomta a „szundi” gombot. A legdurvább az volt, amikor spermiumoknak látta vega ebédjében a brokkoli rózsáinak apró szálait. Ekkor nagyon dühös lett a természetre, és olyan hevesen döfködte villájával a zöldségeket, hogy kollégája meg is jegyezte: Mi van, vadászol? Attól félsz elfut, mielőtt megennéd?
Ő egy fanyar mosollyal eltolta magától a tányért, elment a kedve az evéstől.
Még ha lenne is kivel összehozni egy gyereket, akkor sem kellene. Mi lesz akkor az életmódjával? Már a terhesség előtt fel kellene adni az elveit, és ehetné a szegény állatokat, csak hogy elég tápanyag jusson a kis parazitának. Még meg sem született, de már átvenné a parancsnokságot az élete fölött. Azt már nem!
Mi lenne a karrierrel? Mikor tanítana? És mikor írna? Pontosan látta, mivé lettek azok a barátnői, kollégái, akik gyereket vállaltak. Éjszakáztak, hajnalban keltek, elhíztak, vagy éppen lesoványodtak, szemük ráncos és karikás volt a kialvatlanságtól, és a napi küzdelemtől, hogy megállják a helyüket az egyetemen és otthon is. Ha meg nem dolgozik pár évig, akkor mi lesz? Az a ribanc Bea biztos átvenné a tanszéken az uralmat, csak az alkalomra vár.
Meg ott van az új lakása, a szögletes, fém bútoraival. Át kellene alakítani, ezek nem valók gyerekeknek. Ennyit még ő is tudott. Illetve azóta tudja, amióta a húgának gyerekei születtek. Tesója mindig megjegyzi, milyen veszélyes a nappalija, amikor valamelyik kissrác lefejeli az asztal sarkát. Nem is jönnek fel sűrűn. Nem is baj, utálja a felfordulást, amit maguk után hagynak.
De ha hetekig nem jönnek, már hiányoznak azok az ölelő kis karok, huncut mosolyok. Jijja, kiabálják az ikrek, miközben már vetik is rá magukat, egyből, amikor ajtót nyit. Aztán szaladnak be, csak úgy cipőstől, és a drága bőrfoteljába vetik magukat. Ő pedig megjátszott szigorral, seprűvel kergeti őket végig a lakáson, ami a hálószobában nagy csiki-csatává változik.
Beleborzongott a gondolatba, ahogy a nagy ágyban egyedül feküdt. Lehet, hogy igaza van Zsuzsának? Az élete, amit eddig olyan nagyra tartott, egyszerre üressé vált. A cikkei, könyvei, doktori címe csak addig adott megnyugvást, amíg benne volt a munkában és elkészült. Utána jött az űr, amit be kellett tölteni egy újabb feladattal. Mint most is.
Gondolatait erőszakkal elszakította a gyerekektől, meditálni próbált, de nem sikerült. Újra és újra gyerekek kacagását hallotta a megnyugtató tengerzúgás helyett. Felkelt, odaült az íróasztalához, bekapcsolta a számítógépet, megnyitotta új könyvének kéziratát. Beleolvasott, majd maga sem tudta, hogy történt, de azon kapta magát, hogy a szakirodalom kutatása helyett történeteket olvasott nőkről, akik negyvenen túl szültek.

 

Ez a történet a Minerva Capitoliuma online magazin májusi számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<


Óvoda

WP_002532– Nem, nem, nem és nem akarok óvodába menni! – toporzékolt Lili az előszobában. Szőkésbarna göndör fürtjei csak úgy röpködtek a heves indulattól. Anya és Apa tanácstalanul néztek össze, várták, hogy a hiszti lecsengjen.

A kislány három éves volt a nyáron, így most óvodába kell mennie. Lili azóta várta az ovit, mióta Anyával játszódélutánokon voltak ott. Mondókáztak, gyurmáztak, játszottak a babakonyhával, felfedezték a nagy udvart, és a sok izgalmas járművet. Volt ott kisautó, kismotor és még roller is. Lilinek az tetszett a legjobban, mert neki olyan nem volt.

Az első napokban a roller említésére is gyorsan abbahagyta a reggeli játékot, nem tiltakozott, amikor Anya öltöztette, hanem még segített is neki. Egyedül húzta fel a piros tornacipőjét, pedig máskor csak nagy huzavona után sikerült feladni a lábára. Az sem zavarta, hogy Apa maradt otthon Pannával, a kistestvérével. Pedig máskor nagyon szerette, ha együtt megy az egész család. Lili az ovit csoda jó mókának tartotta, ahol minden neki való. Gyerek méretű asztalok és székek, kis vécé és mosdó, ahol nem kell fellépő székecske, és nem kell pipiskedni sem, hogy elérje a szappant. Volt egy nagy szoba tele játékkal, és bármivel játszhatott kedvére. Kedvence a babakonyha volt, amihez tartozott egy igazi fém mosogató is, olyan, mint az otthoni, csak miniben. Nem tudott választani a sok érdekesség között, arcán boldog mosollyal szaladt egyik játékszertől a másikig.
Ez egészen addig tartott, amíg Anya is ott volt vele. De Tünde néni, az óvó néni, egyszer csak megkérte az anyukákat, hogy menjenek el, mert az ovi a gyerekek területe, a felnőttek oda csak látogatóba jöhetnek, és csak rövid időre. Addig, amíg hozzák a gyerekeket, és amikor jönnek értük. Vagy amikor valami ünnepség van, és a gyerekek meghívják őket vendégségbe. Lilinek ez nem tetszett, de látta, hogy mindenki anyukája elmegy, és Anya megígérte, hogy ebéd után visszajön. Úgy elszaladt az idő, hogy hamarosan már az ebédhez készülődtek.
– Képzeld Anya, még a terítés is a mi feladatunk! – mesélte lelkesen Anyának.
Hazaérve Apa és Anya örömmel hallgatták Lili beszámolóját a délelőtt eseményeiről. Annyira tetszett neki az ovis nap, hogy amikor másnap reggel felkelt, pizsamában ült le az előszobában a piros öltözős székére. Ott várta az indulást, Anya alig tudta meggyőzni, hogy még olyan korán van, hogy az óvoda kapuja zárva van, nem tudnak bemenni. Lili tűkön ülve ette meg a reggelijét, annyira izgatott volt, hogy elfelejtett tiltakozni, amikor Apa kék pólót adott rá. Ám amikor Anya bepakolta a szép új ovis zsákjába a váltóruhát, ráadta a váltócipőt és elköszönt tőle, felháborodott:
– De Anya! Most hová mész?
– Lilikém, anyának el kell mennie. Tudod, tegnap Tünde néni megmondta, hogy az oviba felnőttek nem járhatnak. A felnőttek dolgoznak, a gyerekek meg játszanak.
– Gyere játszani, megmutatom, milyen szuper a mosogató. Olyan, mint a tiéd, csak ez jobban csillog, nem olyan összevissza karcolt – kérlelte Anyát.
– Gyere Lili, főzzünk teát! – fogta meg a kezét egy másik kislány, és húzta be a csoportszobába. Lili vetett még egy pillantást Anyára, majd lassan követte Krisztit.
– Szia, ebéd után találkozunk – szólt utána Anya.
A harmadik napon Lili nem ugrott ki az ágyból, ahogy eddig. Apának úgy kellett ébresztgetnie:
– Gyere, készen van a kakaód.
De Ő nem akart felkelni, csak a fejére húzta a takarót.
– Ugyan, Kicsim, a kedvenc cicás pólódat veheted fel, meg a pörgős szoknyát.
Lili erre kidugta a fejét a takaró alól:
– A rózsaszín kittyset?
– Persze hogy azt! – mosolygott Anya. – Mi a baj? Miért nem akarsz felkelni? Elkésünk az oviból.
– Nem baj, úgysem akarok menni – jelentette ki a kislány.
– De miért nem? – érdeklődött Apa.
– Mert meguntam. Már kijátszottam magam. Meg amúgy is, a sok gyerek mindig pont azzal akar játszani, amivel én. Oda sem férek már a konyhához, meg a rollerhez sem – pityeredett el Lili.
Anya odaült mellé az ágyra, a karjába vette és ringatta, ahogy kisbaba korától fogva mindig, amikor vigaszra volt szüksége.
– Minek menjek oviba, amikor olyan jó veled itthon, Anya? Meg Panna is mindig itthon van. Csak nekem kell elmennem! – záporoztak újra a könnyei.
Apa és Anya egymásra néztek: Tehát innen fúj a szél!
– Anya hamarosan dolgozni fog, Panna pedig bölcsődébe megy. Nem lesz itthon senki – magyarázta újra türelmesen Apa.
– Az óvodában pedig sok új barátod lesz, akikkel olyan játékokat is játszhatsz, amihez Panna még kicsi.
– Például tornyos építőkockával? Meg papír kirakóval? Meg apró legóval? – lelkesedett fel Lili.
– Igen, igen – bólogatott Apa, miközben öltöztette.
Már az előszobában jártak, amikor Lili újra megmakacsolta magát, és toporzékolni kezdett.
Anyának ekkor eszébe jutott valami. Elővette a fényképes dobozt, és kivett belőle egy régi, megfakult fotót.
– Nézd csak, Lili!– guggolt le hozzá Anya. – Én is abba az óvodába jártam, és Tünde néni volt az én óvó nénim is. Ez vagyok én! – mutatott Anya egy szőke, göndör hajú, duci kislányra.
– Tényleg Anya? – lepődött meg Lili, annyira, hogy még a sírást is abbahagyta. Érdeklődve nézte a fényképet.
– Te voltál óvodás? – kerekedett el a szeme. – Az óvoda már olyan öreg?
– Az ovit akkor építették, amikor én annyi idős voltam, mint te. Egyike voltam az első gyerekeknek, akik oda jártak.
– Egy épület életében a harminc év nem számít hosszú időnek – jegyezte meg Apa kuncogva.
– Haha – mondta Anya, és nevetve megütögette Apa pocakját.
Lili velük nevetett. Már nem is tűnt olyan rossz helynek az ovi. Ha Anya szerette, akkor az más. Talán én is szeretni fogom – gondolta.
– Anya, te szerettél oda járni?
– Igen.
– Minden nap? – csodálkozott Lili. – Nem unatkoztál?
– Nem, mert minden nap tartogatott valami új izgalmat. Voltak barátaim, akikkel mindig jót játszottunk, soha nem unatkoztunk.
– Látod, a képen ez a kislány mellettem Szilvi néni, Peti anyukája! – mutatott Anya egy fekete hajú kislányra. – Ez a szőke kisfiú pedig Laci bácsi, aki Brigi apukája. Velük együtt jártam oviba, meg iskolába is. Úgy, ahogy most ti is együtt jártok.
– És Tünde néni volt az óvó nénitek?
– Igen! Itt van a képen ő is! Megtalálod?
Lili hosszan szemlélte a fotót, majd bizonytalanul rámutatott a képen szereplő egyetlen felnőttre:
– Ő lenne az?
Nehezen tudta elképzelni, hogy az a fiatal, hosszú hajú, vékony nő Tünde néni lenne. Hiszen az ő óvó nénije öregebb, rövid a haja és olyan gömbölyű.
– Igen – bólintott Anya mosolyogva.
– Ugye bevihetem a képet az oviba megmutatni Tünde néninek? – kérdezte, miközben már a cipőjét húzta.
– Hát persze! – sóhajtotta Anya megkönnyebbülten.
Lili izgatottan szaladt be az óvodába, kezében a fényképet szorongatva.
– Tünde néni, Tünde néni, igaz, hogy Anyának is te voltál az óvó nénije? Ezen a képen te vagy? – hadarta egy szuszra.
– Ó, de régen is volt! – nézett az óvó néni elérzékenyülten a képre. – Itt van az anyukád, mellette Peti anyukája ül, a másik oldalán pedig Brigi apukája. Nézd csak, ő itt Kriszti anyukája – mutatott egy szeplős, vörös hajú lányra. – Tudod mit, majd ma mesélek nektek olyan történeteket, amik velük történtek, jó lesz?
– Jó – mosolygott szélesen Lili.
– Hallod ezt, Anya? – futott oda Anyához. – Még Kriszti anyukája is Tünde néni csoportjába járt.
– Sőt, még a nagymamádat is ismertem – tette hozzá az óvó néni.
– Tényleg? Neki is az óvó nénije voltál?
– Nem – rázta meg a fejét Tünde néni –, mi együtt jártunk óvodába.
– Rólatok is van fénykép? – kérdezte lelkesen Lili.
– Azt hiszem, van. Megkeresem otthon és holnap elhozom.
– Hurrá, akkor holnap is jövök! – ugrándozott be Lili vidáman a csoportszobába.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ez a mese a Minerva Capitoliuma online magazin áprilisi számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából az “Így kerek a világ” témára. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<

 


Hős

– Akkor az apám egy hős volt? – kérdezte Tom újra és újra az anyjától.kreativ_iras_kep11_katonasag
Egy kopott kanapén ültek a szűk kis nappaliban, és fényképeket nézegettek. Az a kép volt Tom kedvence, ahol apa  anya hasához hajol, és beszél hozzá. Hozzá, aki még abban a nagy, kidomborodó hasban van. Nem is értette, hogy került be oda, pedig már annyiszor kérdezte az anyját. Az anyját, aki azon a fotón még fiatal és gyönyörű. Hosszú, barna haja volt, most meg rövid és fénytelen, az akkor napbarnított, feszes bőre most ráncos és fakó.  Persze Tom nem látta a különbséget, ő most is gyönyörűnek látta az anyját, aki a képen csak egy fiatal lány, hosszú szoknyában. Tekintetét az apjára szegezi, arra az izmos, rövid hajú férfira, aki mosolyogva simítja meg őt, illetve azt a nagy pocakot.
Marica nem szerette ezt a képet, egyenesen utálta. Ez volt az utolsó képe Thomasról. A férfiról, aki lehozta neki a csillagokat is, de csak azért, hogy megmutassa milyen szépen ragyognak, majd egy hatalmas lendülettel visszadobja őket, fel az égbe, elérhetetlen messzeségbe. Thomas, az amerikai békefenntartó, aki egy évig állomásozott a városban. Akinek elhitte, hogy őt szereti a legjobban ezen a világon. Éppen csak egy kicsit túlzott. Ebben az országban lehet,  hogy őt szerette, de szeretett másokat is, egy másik világban, túl az óceánon. Különben miért ne jött volna vissza? Mi oka lett volna rá, hogy elmenjen? Lejárt a misszióm, mondta neki, most el kell mennem egy kis időre. De mire a gyerek megszületik itt leszek, ígérte, miközben éjjelente a hasát simogatta. És ő elhitte.
Hitte még akkor is, amikor a szülőszobában egyedül vajúdott hosszú órákon keresztül. Az apa? Kérdezte megvetően az ápolónő, aki az adatokat rögzítette. Katona, külföldön harcol, vágta rá rögtön, mire a szigorú arcvonások kisimultak. Hitte még akkor is, amikor elfogyott a pénz, amit a férfi hagyott, hogy vegyen meg mindent, ami a gyereknek szükséges.
Ez adta a bátorságot, hogy felkeresse a haditámaszpontot. Az őr a kapunál rendes volt, nem küldte el a fiatal anyát kisbabával a karján. Beengedte, tovább irányította. Ott azt mondták Thomas Palmer nem szerepel a nyilvántartásukban. Ő nem bírta tovább, összeomlott. Az asztal másik felén ülő katonanő nézte, ahogy Marica tíz évet öregedve az ajtó felé vonszolja magát és gyermekét.
Várjon, szólt utána, lehet, hogy rosszul értettem a nevét. Van itt egy Parker, ütközetben esett el két hónapja, Irakban. Nem lehet, hogy ő az? Az anya ránézett az alvó kisfiúra, majd a nőre, akinek tekintetéből melegség sugárzott. De igen, suttogta elhaló hangon. Akkor jöjjön, üljön vissza, kitöltjük a papírokat. Nem találtunk más hozzátartozót, így a fia jogosult a hadiárvákat megillető juttatásokra. Nem sok, az tény, de remélem egy kicsit segít. Elárultam, suttogta Marica maga elé, miközben aláírta a több oldalas nyomtatványt.
– Anyu, ugye hős volt? – ismételte meg Tom a kérdést.
– Igen, kisfiam, Thomas Parker egy hős volt – simogatta meg gyengéden a kis szőke fejet.
De az apád egy utolsó önző görény, gondolta.

A fenti történetet ez a kép ihlette.