Hűség

rózsa
Forrás:http://www.freeimages.com/photo/rose-1514352

Akkor fogott először gyanút, amikor férje szóvá tette a lyukas alsónadrágot. Házasságuk hét éve alatt ez egyszer sem fordult elő, pedig Magdinak a varrás sosem volt az erőssége. Apró lyukakkal nem foglalkozott, ha pedig valami nagyon elszakadt, úgy volt vele, elég keményen dolgoznak, keresnek annyit, hogy megengedhessék maguknak, hogy újat vegyenek.

Azon a rohanós reggelen, amikor Péter kiakadt a hibás alsóneműn, egy pillanatra megütközött rajta, de elkönyvelte annak, hogy férje biztos fáradt, azért ilyen morgós. Az utóbbi időben ugyanis nagyon felszaporodott a munkája, minden megrendelést elvállalt.
Szó nélkül fogta a gatyát, és a kukába dobta, ezzel eltüntetve a bántó gondolatot is.
A következő pár napban minden a megszokott mederben ment tovább. Vagyis majdnem. Magdi azt vette észre magán, hogy egyre többet foglalkozik Péterrel. Feltűnt neki, hogy sűrűbben borotválkozik, mint korábban, pedig eddig a rohanós munkanapokon nem törődött különösebben a külsejével. Csak felkapta a melósruháját és az ebédjét, és már rohant is. Néha magával vitte a fiúkat is az oviba, de az utóbbi időben ezek az alkalmak egyre ritkábbak voltak.
– Korán kezdek – mondta. – Ma nem érek rá elvinni a gyerekeket.
– Oké, akkor majd elhozod – hagyta annyiban az asszony.
– Nem, sajnos nem megy, sötétedésig dolgozom, hogy mielőbb befejezzem ezt a házat.
Magdi mérges lett, odavágta az ételes dobozt az asztalra.
– De jó! Akkor megint nekem kell éjfélig túlórázni itthon, miután lefeküdtek a srácok.
– Bocs – mondta a férfi, és kifordult az ajtón, anélkül, hogy ránézett volna.
Magdi csak bámulta a csukott ajtót, majd sóhajtva elindult ébreszteni a gyerekeket. A fürdőszoba előtt elhaladva megérezte az illatot. Bement, beleszimatolt a levegőbe, és a kád szélére rogyott. Egyszerre világossá vált minden. Péter soha nem használta ezt a dezodort, ha munkába ment. Ezt csak akkor, ha valahová mentek szórakozni, vagy kimozdultak itthonról.
– Péternek nője van! – zokogta kolléganőjének az irodában. Mi a fenét csináljak?
– Biztos, hogy így van? – kérdezte Kinga.
– Igen – vágta rá gyorsan, és elsorolta az eseményeket az alsónadrágtól a dezodorig.
Kinga egyre jobban ráncolta a homlokát:
– Fogadj magánnyomozót! Ki kell deríteni, mi folyik itt!
Magdit meggyőzte a Kingából áradó határozottság. Ha valaki tudja, mit kell tenni, akkor az az idős barátnője, akinek a maga hatvan évével és négy férjével elég tapasztalata van.
– Oké – bólintott, mire Kinga már hívta is a Fox iroda elmentett telefonszámát.

A nyomozó egy hetet kért, és ígérte, hogy ennyi idő alatt szállítja a bizonyítékokat.

A gyötrelmes napokban az asszony próbált természetesen viselkedni, de minden pillanatában rettegett. Nézte a férjét, ahogy zuhanyozik, keresve testén is az áruló jeleket. Ahogy lopva vizsgálta, elámult rajta, milyen kisportolt még mindig Péter. Eszébe jutott, hogy már hetek óta nem voltak együtt. Nem csoda, gondolta, ahogy végignézett saját, a szülések után kissé megereszkedett testén.

A nyomozó délben érkezett az irodába, kezében egy táblagéppel. Magdi kínjában hangosan felnevetett.
– Van valami probléma? – kérdezte zavartan a férfi.
– Semmi, csak azt hittem, valami vastag paksamétát hoz tele fényképekkel, ahogy a filmeken.
– Az már a múlt – mosolyodott el a nyomozó is, feloldva a feszültséget. – Minden elfér ezen a masinán – mondta, és az ujjaival gyorsan előhívta a mappát.
Magdi látta a férjét, ahogy munka után bemegy egy virágboltba. Utána egy szállodában, ahol a recepciónál áll. A következő fényképen egy étteremben van, szorosan egy szőke mellett ülve lapozgatnak valamit.  A férje az étlapra bök, a csinos nő nevet, kivilágítanak hófehér fogai a képről.
– Elég! – kiáltott Magdi. – Nem akarok több képet látni. Ki ez a nő?
– Még nem tudom.
– Akkor mit tud? – förmedt a férfira.
– Azt, hogy ma estére foglalta le a 123-as szobát a szállodában.
– Köszönöm, majd jelentkezem. Mivel tartozom?

Szemrebbenés nélkül kifizette a magas összeget.

Egy darabig magába roskadva ült, agyában lázasan kergették egymást a gondolatok: Ma este, ma este… Tudom, hogy van valami ma este. Csütörtök van, ilyenkor szoktunk összeülni a csajokkal, Petinek meg focija van a haverokkal, az anyja vigyáz a gyerekekre. Ez egy évek óta biztos program.
Zokogni kezdett. Az a nő biztos sokat jelent neki, ha kihagyja a focit. Amióta ismeri, csak azokban a hetekben mulasztotta el, amikor Áron és András megszületett.

– Nem! – csapott az asztalra, nem hagyom, hogy elvegye! Ennek véget kell vetni.
A telefonért nyúlt:
– Niki, bocs, ma este nem érek rá, közbejött valami… Igen, életbevágó. Majd elmesélem. Köszi! Szia!
– Kinga, tartsd a frontot légy szíves, megyek fodrászhoz, kozmetikushoz, vásárolni. Ha már kiállok szemtől szembe az ellenséggel, akkor induljunk egyenlő esélyekkel.

Este hétkor hevesen dobogó szívvel sétált be a szállodába, fel egyenesen a 123-as szobáig. Az ajtó előtt megállt, hallgatózott, de csak halk zene szűrődött ki. Amikor fülét az ajtóra tapasztotta, és próbálta kitalálni mi folyik odabent, észrevette, hogy az résnyire nyitva van. Óvatosan beljebb lépett, az előtérben félhomály uralkodott, csak a hálószobában égő gyertyák világították meg a padlót. Szíve elszorult, amikor meglátta a szőnyegen szétszórt szirmokat.

Péter csak egyetlen egyszer tette ezt meg, amikor neki vallott szerelmet, az első együtt töltött éjszakájukon. Vesztettem, gondolta. Itt nincsen keresnivalóm. A férjem másba szerelmes.
Nem érdekelte, ki a vetélytársa, nem akart megküzdeni vele. Látni sem akarta Pétert többé.
Már az ajtót nyitotta, amikor meghallotta férje hangját:
– Magdaléna, kérlek, ne menj el!
A nő megtorpant. Mikor szólította így őt a férfi?
A szálloda, a gyertyák, a rózsák… Úristen, hogy felejthettem el?

Követte a szirmokat a hálószobába. Az ágy közepén egy aranylánc feküdt, tízes számot formázó kristálymedállal.


 

Ez a történet a Minerva Capitoliuma online magazin januári számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<


Osztálytalálkozó

KérdőjelEszter álmatlanul forgolódott, egyre csak azok a szavak visszhangoztak a fejében, amit fél füllel csípett el a női mosdóban: „… és ott van szegény Eszti, semmit nem tud felmutatni…”
Semmit? Zakatolt fejében újra és újra, bele a csendbe.
A máskor annyira áhított némaság most nem hiányzott neki, pedig egész nap zsongott a feje az ügyfelektől a hivatalban, aztán itthon újra a gyerekek és a férje. Sokszor alig várta, hogy mindenki aludjon.
De ezen az éjszakán, a huszonöt éves osztálytalálkozójuk után nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy az élete nem teljes. Pedig ő eddig úgy hitte, az. Nem gondolt magára szegény Esztiként már nagyon régóta. De ki is igazából Eszti?
Negyvenhárom éves, két gyermek édesanyja, húsz éve hűséges felesége fiatalkori szerelmének, akit még a főiskolán ismert meg. A fiú nem oda járt, csak egy festő volt, aki részt vett az épület felújítási munkálataiban. A falakon kívül dolgozott az állványokon, amikor megakadt a szeme a vörös hajú, szelíd lányon, aki mindig komoly arccal ült az órákon, lelkesen jegyzetelve. Sokszor annyira koncentrált, hogy egy picit még a nyelve hegyét is kidugta a szájából.
Az izmos, napbarnított fiú addig-addig bohóckodott az üvegen túlról, hogy Eszti nem bírta ki nevetés nélkül. Mosolyának Karesz nem tudott ellenállni. A lányt annyira lenyűgözte a fiú ereje és bátorsága, hogy végül felhívta a poros ablakra rajzolt telefonszámot. Attól kezdve életük mesébe illő fordulatot vett. Annyira egy hullámhosszon voltak, hogy hamarosan összeházasodtak.
Építkeztek, beköltöztek, jöttek a gyerekek, szépen alakult a vállalkozás is. Nem dúskáltak, de azért évente egy külföldi nyaralás belefért a keretbe, és a boltban sem kellett hó végén a táska mélyére került aprót keresgélni.
Az első várandóság csodálatos volt, Eszter szinte lebegett a föld felett, annyira feltöltötte energiával a tudat, hogy egy kis lény növekszik benne. Hasát simogatva ült órákon keresztül a hintaszékben a jövőn ábrándozva. Milyen szép lesz majd a gyermekük, aki át fogja aludni az éjszakákat rácáfolva a sok kárörvendő megjegyzésre. Így is lett. Karcsika maga volt a tökély. És így van ez ma is, pedig már kamaszodik. Leszámítva a szokásos életkori ajtócsapkodást és vállrángatást, nem lehet okuk panaszra. A kisfiú után két évvel kislány érkezett. Rozi olyan volt, mint a bátyja, egy újabb tökéletes példánya a teremtésnek.
Amikor eljött az ideje, visszament dolgozni a hivatalba. Kényelmes állás, nyolctól négyig, közel az óvodához, iskolához. Együtt hazamentek, elkészítette a vacsorát, a család szinte minden nap együtt evett. Utána tanulás vagy játék következett, majd fürdés és alvás. Csak a gyerekeknek, nekik Karesszel csak akkor kezdődött az élet.
Voltak hullámvölgyek a házasságban, mint mindenhol tíz, tizenöt év után, de a mai napig kiegyensúlyozott a kapcsolatuk. Férje figyelmes, házias, úgy vigyáz rá, mint egy drága kincsre. Tényleg minden rendben van körülötte. De akkor miért keltett ekkora hullámokat benne a „semmi”?
Annak idején neki is voltak álmai. Hogy majd lesz Valaki. Hogy majd viszi Valamire. De ezt egy esős őszi hajnalon elfeledtette vele egy finom, alig észrevehető mozgás egyre növekvő pocakjában. Igen, ez Az! Ezt akarom! – döntötte el. Soha nem bánta meg, hogy ő „csak” Karcsika és Rozika anyukája. Eddig.
Most, ebben a furcsa, pezsgőtől zsongó csendben elgondolkodott: lehet, hogy igaza van Zsuzsának? Még előttem van életem fele, a gyerekek lassan önállóak lesznek, már nincsen mindig szükségük rám, egyre többet csapódik be az orrom előtt a gyerekszoba ajtaja.     Talán ideje, hogy újra visszatérjek fiatalkori hobbimhoz. Annyira szerettem, szinte megállt az idő, amikor elkezdtem …
– Anyu… – hangzott fel a panaszos kiáltás, mire Eszter kipattant az ágyból, és mindent elfelejtve szaladt a gyerekszobába.

Lilla álmatlanul forgolódott, egyre csak azok a szavak visszhangoztak a fejében, amit fél füllel csípett el a női mosdóban: „… és ott van szegény Lilla, semmit nem tud felmutatni…”
Semmit? Hát a doktori cím, és az egyetemi tanszékvezetői poszt az smafu? Hát a könyvei? A befolyása? Ezeknek csak a gyerek a valami? Meg a férj, aki mellett oldalkocsiként bájolognak egy életen át?
Lett volna lehetősége neki is rá, még amikor doktorandusz korában az egyik csoporttársával egymásba szerettek. Esküvőt terveztek, össze is költöztek. De menet közben kiderült, hogy Lilla és Laci elképzelése a házasságról, a közös teherviselésről merőben eltér egymástól. Laci úgy képzelte, hogy Lilla majd ellátja a háztartást, főz, mos rá, ő pedig a doktorijára tud koncentrálni. Lilla úgyis ráér még azzal, hiszen majd szülni fog, a gyerekneveléshez pedig nem kell a doktori cím.
Lilla álmaiban pedig egy olyan férj szerepelt, aki egyenrangú partnerként osztozik vele a napi teendőkben. Viharos veszekedések, szenvedélyes kibékülések követték egymást, majd végleg elváltak útjaik. A gyerek kérdés egy darabig lekerült a napirendről.
Negyvenhárom éves volt, biológiai órája neki is ketyeget, az ébresztőóra többször riasztott, de mindig lenyomta a „szundi” gombot. A legdurvább az volt, amikor spermiumoknak látta vega ebédjében a brokkoli rózsáinak apró szálait. Ekkor nagyon dühös lett a természetre, és olyan hevesen döfködte villájával a zöldségeket, hogy kollégája meg is jegyezte: Mi van, vadászol? Attól félsz elfut, mielőtt megennéd?
Ő egy fanyar mosollyal eltolta magától a tányért, elment a kedve az evéstől.
Még ha lenne is kivel összehozni egy gyereket, akkor sem kellene. Mi lesz akkor az életmódjával? Már a terhesség előtt fel kellene adni az elveit, és ehetné a szegény állatokat, csak hogy elég tápanyag jusson a kis parazitának. Még meg sem született, de már átvenné a parancsnokságot az élete fölött. Azt már nem!
Mi lenne a karrierrel? Mikor tanítana? És mikor írna? Pontosan látta, mivé lettek azok a barátnői, kollégái, akik gyereket vállaltak. Éjszakáztak, hajnalban keltek, elhíztak, vagy éppen lesoványodtak, szemük ráncos és karikás volt a kialvatlanságtól, és a napi küzdelemtől, hogy megállják a helyüket az egyetemen és otthon is. Ha meg nem dolgozik pár évig, akkor mi lesz? Az a ribanc Bea biztos átvenné a tanszéken az uralmat, csak az alkalomra vár.
Meg ott van az új lakása, a szögletes, fém bútoraival. Át kellene alakítani, ezek nem valók gyerekeknek. Ennyit még ő is tudott. Illetve azóta tudja, amióta a húgának gyerekei születtek. Tesója mindig megjegyzi, milyen veszélyes a nappalija, amikor valamelyik kissrác lefejeli az asztal sarkát. Nem is jönnek fel sűrűn. Nem is baj, utálja a felfordulást, amit maguk után hagynak.
De ha hetekig nem jönnek, már hiányoznak azok az ölelő kis karok, huncut mosolyok. Jijja, kiabálják az ikrek, miközben már vetik is rá magukat, egyből, amikor ajtót nyit. Aztán szaladnak be, csak úgy cipőstől, és a drága bőrfoteljába vetik magukat. Ő pedig megjátszott szigorral, seprűvel kergeti őket végig a lakáson, ami a hálószobában nagy csiki-csatává változik.
Beleborzongott a gondolatba, ahogy a nagy ágyban egyedül feküdt. Lehet, hogy igaza van Zsuzsának? Az élete, amit eddig olyan nagyra tartott, egyszerre üressé vált. A cikkei, könyvei, doktori címe csak addig adott megnyugvást, amíg benne volt a munkában és elkészült. Utána jött az űr, amit be kellett tölteni egy újabb feladattal. Mint most is.
Gondolatait erőszakkal elszakította a gyerekektől, meditálni próbált, de nem sikerült. Újra és újra gyerekek kacagását hallotta a megnyugtató tengerzúgás helyett. Felkelt, odaült az íróasztalához, bekapcsolta a számítógépet, megnyitotta új könyvének kéziratát. Beleolvasott, majd maga sem tudta, hogy történt, de azon kapta magát, hogy a szakirodalom kutatása helyett történeteket olvasott nőkről, akik negyvenen túl szültek.

 

Ez a történet a Minerva Capitoliuma online magazin májusi számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<


Tekintet

tenger– Legalább a gyerekekre legyél tekintettel! – könyörgött a nő, miközben férje már a bőröndöket hordta ki az előszobába.

– Pont azt teszem – válaszolta a férfi, és ellépett a nő mellett.
Juli leroskadt az egyik bőröndre, arcát a kezébe temette. Vége, ennyi volt. Így ér véget egy tíz éves kapcsolat, egy nyolc éves házasság. Az előszobakövön, bőröndök tetején. Pont, ahogy kezdődött.
Milyen régen volt, amikor a szálloda előterében egymásba botlottunk. Nem figyeltem, mert éppen az anyámmal beszéltem telefonon, aki faggatott, hogy miért utaztam el egyedül. Biztos titkolok valakit. Annyira belemerültem a vitába, hogy nem vettem észre a bőröndöket az orrom előtt, átestem rajtuk, nagy puffanással értem földet. Tessék, ez vagyok én, gondoltam, a nyaralás legelső órájában leégetem magam. Most az egész szálloda rajtam röhög. Felnéztem és ott állt Ő, kezét felém nyújtotta.
Segíthetek?
Hangja mélysége végigborzongatta a gerincemet. Szívem majd kiugrott a helyéről, annyira hangosan zakatolt, azt hittem Ő is hallotta, olyan közel voltunk egymáshoz, mikor talpra segített.
Elnézést – mondta – az útban hagytam a csomagjaimat.
– Nem történt semmi, figyelmetlen voltam.
Zavartan ácsorogtunk a hall közepén, az idő megállt egy pillanatra. Arra ocsúdtam, hogy valaki meglök.
– Bocsánat – mondta egy középkorú nő. – Nem férek el maguktól.
– Talán arrébb kellene mennünk – köszörülte meg a torkát Ő.
– Szerintem is – kuncogtam.
Elhúzta a bőröndjeit a fal mellett álló kanapéhoz.
– Nem ütötted meg magad?
– Nem vészes – mondtam, közben igyekeztem eltitkolni bicegésem.
– Tamás vagyok – nyújtott kezet.
– Juli – fogtam meg a kezét.
Úgy érzetem villám cikázott át az ujjaink között, érintését még akkor is éreztem, amikor a szobámban az óriási ágyra vetettem magam. Álmodozásomból kopogás rázott fel. Az ajtóban egy szobapincér állt, kezében egy csokor virággal.
– Ezt Önnek küldik.
Az elképedéstől szóhoz sem jutottam. Ezt nem hiszem el, ilyen csak a romantikus könyvekben van, nevettem fel.
Örülök, hogy megismertelek! Tamás Ennyi állt a bordó kísérőkártyán.

Juli tekintete most a kártyára esett, amely tíz éve ott lógott az előszobatükrön, amióta a nyaralásról hazaért. Amikor megszületett az első kislány és házat vettek, vitte magával a tükröt, vele együtt a kártyát is. A második gyerek születése után egyre kevesebb időt töltött a tükör előtt, a kártyáról egészen megfeledkezett. Már alig tudta rajta kibetűzni a feliratot. Az örülök már teljesen elhalványult. Az egykor élénk színű karton most fakó volt és poros. Le kell törölni, gondolta és indult volna, amikor a csengő élesen felvisított. Felugrott, hirtelen nem tudta, mi történik körülötte. A hang egyre élesebb lett, mígnem az elviselhetetlenségig fokozódott. Ekkor kinyújtotta a kezét és lecsapta az órát az éjjeliszekrényről. A beálló csendben megkönnyebbülten sóhajtott fel:
– Még éppen időben ébredtem, még nem késő leporolni!
– Mit mondtál? – mormogta Tamás mellette.
– Csak azt, hogy szeretlek – bújt közelebb Juli és átölelte a férjét.
Ő meglepetten viszonozta az ölelést, nem emlékezett, mikor mondta neki utoljára ezt a felesége.


Álom

A nap a lehúzott redőnyök résein keresztül éles fénycsíkokkal világította meg az ágyon heverő, összefonódott testeket. A középkorú férfi, és tíz évvel fiatalabb felesége a hajnali szeretkezéstől nedves bőrrel tapadtak egymáshoz. A nő aludt, a férfi pedig nézte, ahogy a sugarak megvilágítják az asszony mézszínű haját.
Istenem, de gyönyörű, sóhajtott fel, és végigsimított a tökéletes testen. Az asszony megrezzent, de nem ébredt fel. A férfi mosolyogva, óvatosan hagyta el az ágyat, arra gondolva, hogy ő a földkerekség legboldogabb embere.
Kiment a fürdőszobába, hosszan zuhanyozott, majd alaposan megborotválkozott, ahogy minden nap. Erős szőrzetét másként nem tudta kordában tartani, és nem szerette, ha ápolatlan benyomást kelt. Még akkor sem, ha éppen egy kihalt pusztában végzett ásatásokat, folyó víz és áram nélkül. Sötétbarna haját nagyon rövidre vágatta, így azt a néhány ősz hajszálat, ami az utóbbi időben megjelent legfeljebb csak a felesége vette észre.
Dr. Archer méltó párja volt feleségének, ha együtt jelentek meg valahol, rögtön minden szem rájuk szegeződött, nők és férfiak elismerő és irigykedő pillantásokat vetettek rájuk. De a doktor ebből semmit sem vett észre, vagy ha észre is vette, nem érdekelte. Nem volt társasági lény, csak a felesége kedvéért ment el otthonról, amikor már régen rágta a fülét, hogy mozduljanak ki valahová.
John elkészítette a kávéját, majd leült a kanapéra, kezében a Régészeti Hírmondó legfrissebb számával. Szeretett korán kelni, ezekben a reggeli előtti, csendes órákban nyugodtan átnézte a szakmai lapokat, vagy elment futni. Ma már megvolt a testedzés, somolygott, és kinyitotta az újságot. Belekortyolt a kávéba, majd rögtön kiköpte, egy hosszú köhögésroham közepette.
– Micsoda? – kiáltott fel hirtelen. – Ez nem lehet igaz!
„Dr. Sam Petterson megtalálta Arcanust, egy vulkán által betemetett ősi maja falut?!” – állt az első oldalon.
– Nem, ezt nem hiszem el! Ez az én falum! – csapott az asztalra, úgy hogy egy adag kávé kiloccsant az üveglapra. A pedáns régész máskor szaladt volna a szivacsért, hogy eltakarítsa a foltokat, de most észre sem vette, mohón falta a betűket, és olvasás közben arca egyre sötétebb színt kapott.
„Az eddig feltárt terület minden bizonnyal egy ősi falu maradványa. Azt még nem tudni biztosan, csak a vegyszeres kormeghatározás után, hogy melyik időből valók a megkövült emberek és tárgyak, de az tény, hogy eddig ismeretlen települést találtak egy közép-amerikai őserdőben. << Még nem biztos, hogy Arcanus az, de nagyon valószínű. Ha ez így van, akkor egy gyerekkori álom válik most valóra >> – nyilatkozta Dr. Sam Petterson az ásatás vezetője.”
– Még hogy az ő álma! Ez az én álmom! Hogy jutott ez el odáig? – agyában lázasan cikáztak a gondolatok, de nem tudott rendet teremteni közöttük. Csak ült a kanapén, és bámult maga elé, ölében az újsággal, kezében a kihűlt kávéval.
Már olyan közel voltam, hogy megtaláljam. A koordináták megvoltak, az ásatási engedélyek beszerzése folyamatban volt, már csak a pénzt kellett összeszedni. De arra megírta már a pályázatot, elbírálásra várt, de ezen nem aggódott különösebben, hiszen a felesége legjobb barátnője volt a pénzt osztó alapítvány elnöke. Igaz, egy ideje húzódott az ügy, érdeklődésére kitérő válaszokat adtak, átmeneti, valutaárfolyam miatti nehézségekről beszéltek, de nem utasították el. Az asszony is mindig nyugtatta, biztatta. Igaz, legutóbb, amikor megkérte, hogy hívja fel a barátnőjét, akkor ingerülten elzavarta, rá nem jellemző módon kiabálva. De nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, tudta, a felesége egy kicsit dühös rá, mert nem akart vele elmenni arra a puccos estélyre. Lehet, hogy itt követte el a hibát? Hogy nem jelent meg bájcsevegni az alapítványi bálon?
Á, mindegy is, legyintett. Sokkal fontosabb kérdés, hogy honnan tudta Sam, aki az egyetem óta örök riválisa, hogy hol keresse a megkövült majákat? Az az irat, ami őt elvezette a helyszínhez, egy példányban volt meg a múzeumnak, és csak ő fért hozzá, ő fejtette meg az írást, hónapokon át tartó éjszakázások árán. Ő pedig nem beszélt róla senkinek. Senkinek, kivéve…
– Nem, az nem lehet – temette kezébe az arcát. – Meg kell tudnom, mi az igazság – felpattant a kanapéról és halkan a hálószobába lépett. Nézte, ahogy a napsugarak a békésen alvó nő mellén játszanak. Elérzékenyülve hajolt hozzá, hosszú haját kisimította az arcából.
– Sam, ne, valaki megláthat – morogta az asszony félálomban.
John elkapta a kezét, és iszonyodva nézte élete szerelmét. Hirtelen lehajolt, és egy párna felé nyúlt. Clair a mozdulatra felébredt, és még éppen idejében nyitotta ki a szemét ahhoz, hogy lássa, ahogy a piros virágminták közelítenek arcához.