Osztálytalálkozó

KérdőjelEszter álmatlanul forgolódott, egyre csak azok a szavak visszhangoztak a fejében, amit fél füllel csípett el a női mosdóban: „… és ott van szegény Eszti, semmit nem tud felmutatni…”
Semmit? Zakatolt fejében újra és újra, bele a csendbe.
A máskor annyira áhított némaság most nem hiányzott neki, pedig egész nap zsongott a feje az ügyfelektől a hivatalban, aztán itthon újra a gyerekek és a férje. Sokszor alig várta, hogy mindenki aludjon.
De ezen az éjszakán, a huszonöt éves osztálytalálkozójuk után nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy az élete nem teljes. Pedig ő eddig úgy hitte, az. Nem gondolt magára szegény Esztiként már nagyon régóta. De ki is igazából Eszti?
Negyvenhárom éves, két gyermek édesanyja, húsz éve hűséges felesége fiatalkori szerelmének, akit még a főiskolán ismert meg. A fiú nem oda járt, csak egy festő volt, aki részt vett az épület felújítási munkálataiban. A falakon kívül dolgozott az állványokon, amikor megakadt a szeme a vörös hajú, szelíd lányon, aki mindig komoly arccal ült az órákon, lelkesen jegyzetelve. Sokszor annyira koncentrált, hogy egy picit még a nyelve hegyét is kidugta a szájából.
Az izmos, napbarnított fiú addig-addig bohóckodott az üvegen túlról, hogy Eszti nem bírta ki nevetés nélkül. Mosolyának Karesz nem tudott ellenállni. A lányt annyira lenyűgözte a fiú ereje és bátorsága, hogy végül felhívta a poros ablakra rajzolt telefonszámot. Attól kezdve életük mesébe illő fordulatot vett. Annyira egy hullámhosszon voltak, hogy hamarosan összeházasodtak.
Építkeztek, beköltöztek, jöttek a gyerekek, szépen alakult a vállalkozás is. Nem dúskáltak, de azért évente egy külföldi nyaralás belefért a keretbe, és a boltban sem kellett hó végén a táska mélyére került aprót keresgélni.
Az első várandóság csodálatos volt, Eszter szinte lebegett a föld felett, annyira feltöltötte energiával a tudat, hogy egy kis lény növekszik benne. Hasát simogatva ült órákon keresztül a hintaszékben a jövőn ábrándozva. Milyen szép lesz majd a gyermekük, aki át fogja aludni az éjszakákat rácáfolva a sok kárörvendő megjegyzésre. Így is lett. Karcsika maga volt a tökély. És így van ez ma is, pedig már kamaszodik. Leszámítva a szokásos életkori ajtócsapkodást és vállrángatást, nem lehet okuk panaszra. A kisfiú után két évvel kislány érkezett. Rozi olyan volt, mint a bátyja, egy újabb tökéletes példánya a teremtésnek.
Amikor eljött az ideje, visszament dolgozni a hivatalba. Kényelmes állás, nyolctól négyig, közel az óvodához, iskolához. Együtt hazamentek, elkészítette a vacsorát, a család szinte minden nap együtt evett. Utána tanulás vagy játék következett, majd fürdés és alvás. Csak a gyerekeknek, nekik Karesszel csak akkor kezdődött az élet.
Voltak hullámvölgyek a házasságban, mint mindenhol tíz, tizenöt év után, de a mai napig kiegyensúlyozott a kapcsolatuk. Férje figyelmes, házias, úgy vigyáz rá, mint egy drága kincsre. Tényleg minden rendben van körülötte. De akkor miért keltett ekkora hullámokat benne a „semmi”?
Annak idején neki is voltak álmai. Hogy majd lesz Valaki. Hogy majd viszi Valamire. De ezt egy esős őszi hajnalon elfeledtette vele egy finom, alig észrevehető mozgás egyre növekvő pocakjában. Igen, ez Az! Ezt akarom! – döntötte el. Soha nem bánta meg, hogy ő „csak” Karcsika és Rozika anyukája. Eddig.
Most, ebben a furcsa, pezsgőtől zsongó csendben elgondolkodott: lehet, hogy igaza van Zsuzsának? Még előttem van életem fele, a gyerekek lassan önállóak lesznek, már nincsen mindig szükségük rám, egyre többet csapódik be az orrom előtt a gyerekszoba ajtaja.     Talán ideje, hogy újra visszatérjek fiatalkori hobbimhoz. Annyira szerettem, szinte megállt az idő, amikor elkezdtem …
– Anyu… – hangzott fel a panaszos kiáltás, mire Eszter kipattant az ágyból, és mindent elfelejtve szaladt a gyerekszobába.

Lilla álmatlanul forgolódott, egyre csak azok a szavak visszhangoztak a fejében, amit fél füllel csípett el a női mosdóban: „… és ott van szegény Lilla, semmit nem tud felmutatni…”
Semmit? Hát a doktori cím, és az egyetemi tanszékvezetői poszt az smafu? Hát a könyvei? A befolyása? Ezeknek csak a gyerek a valami? Meg a férj, aki mellett oldalkocsiként bájolognak egy életen át?
Lett volna lehetősége neki is rá, még amikor doktorandusz korában az egyik csoporttársával egymásba szerettek. Esküvőt terveztek, össze is költöztek. De menet közben kiderült, hogy Lilla és Laci elképzelése a házasságról, a közös teherviselésről merőben eltér egymástól. Laci úgy képzelte, hogy Lilla majd ellátja a háztartást, főz, mos rá, ő pedig a doktorijára tud koncentrálni. Lilla úgyis ráér még azzal, hiszen majd szülni fog, a gyerekneveléshez pedig nem kell a doktori cím.
Lilla álmaiban pedig egy olyan férj szerepelt, aki egyenrangú partnerként osztozik vele a napi teendőkben. Viharos veszekedések, szenvedélyes kibékülések követték egymást, majd végleg elváltak útjaik. A gyerek kérdés egy darabig lekerült a napirendről.
Negyvenhárom éves volt, biológiai órája neki is ketyeget, az ébresztőóra többször riasztott, de mindig lenyomta a „szundi” gombot. A legdurvább az volt, amikor spermiumoknak látta vega ebédjében a brokkoli rózsáinak apró szálait. Ekkor nagyon dühös lett a természetre, és olyan hevesen döfködte villájával a zöldségeket, hogy kollégája meg is jegyezte: Mi van, vadászol? Attól félsz elfut, mielőtt megennéd?
Ő egy fanyar mosollyal eltolta magától a tányért, elment a kedve az evéstől.
Még ha lenne is kivel összehozni egy gyereket, akkor sem kellene. Mi lesz akkor az életmódjával? Már a terhesség előtt fel kellene adni az elveit, és ehetné a szegény állatokat, csak hogy elég tápanyag jusson a kis parazitának. Még meg sem született, de már átvenné a parancsnokságot az élete fölött. Azt már nem!
Mi lenne a karrierrel? Mikor tanítana? És mikor írna? Pontosan látta, mivé lettek azok a barátnői, kollégái, akik gyereket vállaltak. Éjszakáztak, hajnalban keltek, elhíztak, vagy éppen lesoványodtak, szemük ráncos és karikás volt a kialvatlanságtól, és a napi küzdelemtől, hogy megállják a helyüket az egyetemen és otthon is. Ha meg nem dolgozik pár évig, akkor mi lesz? Az a ribanc Bea biztos átvenné a tanszéken az uralmat, csak az alkalomra vár.
Meg ott van az új lakása, a szögletes, fém bútoraival. Át kellene alakítani, ezek nem valók gyerekeknek. Ennyit még ő is tudott. Illetve azóta tudja, amióta a húgának gyerekei születtek. Tesója mindig megjegyzi, milyen veszélyes a nappalija, amikor valamelyik kissrác lefejeli az asztal sarkát. Nem is jönnek fel sűrűn. Nem is baj, utálja a felfordulást, amit maguk után hagynak.
De ha hetekig nem jönnek, már hiányoznak azok az ölelő kis karok, huncut mosolyok. Jijja, kiabálják az ikrek, miközben már vetik is rá magukat, egyből, amikor ajtót nyit. Aztán szaladnak be, csak úgy cipőstől, és a drága bőrfoteljába vetik magukat. Ő pedig megjátszott szigorral, seprűvel kergeti őket végig a lakáson, ami a hálószobában nagy csiki-csatává változik.
Beleborzongott a gondolatba, ahogy a nagy ágyban egyedül feküdt. Lehet, hogy igaza van Zsuzsának? Az élete, amit eddig olyan nagyra tartott, egyszerre üressé vált. A cikkei, könyvei, doktori címe csak addig adott megnyugvást, amíg benne volt a munkában és elkészült. Utána jött az űr, amit be kellett tölteni egy újabb feladattal. Mint most is.
Gondolatait erőszakkal elszakította a gyerekektől, meditálni próbált, de nem sikerült. Újra és újra gyerekek kacagását hallotta a megnyugtató tengerzúgás helyett. Felkelt, odaült az íróasztalához, bekapcsolta a számítógépet, megnyitotta új könyvének kéziratát. Beleolvasott, majd maga sem tudta, hogy történt, de azon kapta magát, hogy a szakirodalom kutatása helyett történeteket olvasott nőkről, akik negyvenen túl szültek.

 

Ez a történet a Minerva Capitoliuma online magazin májusi számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<


Pöttyös bögre

bogretorA pöttyös bögre darabokra tört a konyhakövön.
– Nem tudsz vigyázni?! – förmedt rá az asszony a férjére. – Mindent tönkreteszel a kétbalkezességeddel! – kiabálta, miközben a cserepeket szedegette a  földről.
– Most mit vagy úgy kiakadva? Ez csak egy ócska, fületlen bögre volt. Miért kell mindig mindent fölfújnod?

– Ez nem csak egy bögre, ez A pöttyös bögre. – Az asszony leült a padlóra és bámulta az ölében lévő törött porcelánt.

Hallgatott és arra gondolt, miért is halogatta mindig, hogy megméri. Hogy mennyi víz fér bele, hány deka rizs és hány deka liszt. Vagy legalább azt megnézi, hogy melyik bögrével lehet helyettesíteni.
Gondolnia kellett volna rá, hiszen a bögrék nem törhetetlenek, ahogy az emberek sem halhatatlanok. Ezért nem tud főzni rendesen még most sem. Pedig már hat éve neki kell egyedül. Igazán soha nem érdekelte, kényelmes volt, hogy az anyja megcsinálja. Oda sem figyelt, amikor néha be kellett segítenie a nehezebb műveleteknél. A nokedli neki a szaggatást, a palacsinta a sütést, a lángos a gyúrást jelentette. Az, hogy mi kell hozzá, teljesen hidegen hagyta. Leginkább azért szokott le a konyhai ténykedésekről, mert soha semmi nem volt jó az anyjának. Még az sem volt mindegy, hogyan kavarja a levest, pláne nem az, hogy mivel.

Mindig összetűztek, pedig ma már tudja, az anyja csak segíteni akart, a maga módján. De ő is makacs volt és könnyen felkapta a vizet, ebben hasonlítottak. Két szakács egy konyhában nem nagyon fért meg, ezért amikor később felnőttként próbálkozni akart a főzéssel, mindig csak akkor fogott neki, amikor az anyja nem volt otthon, vagy a sorozatát nézte. Ilyenkor biztos, hogy nem zavarta meg és nem szólt bele. Szakácskönyvből, internetről nézett ki könnyen elkészíthető recepteket, hagyományos ételekkel nem foglalatoskodott. Főleg azért nem, hogy ne legyen mivel összehasonlítani az ismeretlen ízeket. Így az anyja nem köthetett bele az olasz tésztaszószba, mert ő csak a káposztás és a krumplis tésztát tudta.

Lassan-lassan kialakult egy hallgatólagos megegyezés közöttük. A lány betöltve a huszonötöt türelmesebb lett, hasonlóan az ötvenötöt töltő anyjához. Kezdett odafigyelni főzéskor, megkérdezte, mit, hogyan kell. Már képes volt elviselni a kritikákat az ételkeverési és hagymavágási technikája miatt, mert meg akarta tanulni. Az anyja sem fortyant fel, amikor vastagabban pucolta le a krumpli héját, és elkezdte tanítani dolgokra, például, hogy a pörköltnek akkor jó sűrű a szaftja, ha időt hagyunk a hagymának a hússal összerottyanni, a jó húsleves titka pedig a lassú forrás. A lány már néhány alapdarabot tudott, amikor hirtelen vége lett a leckéknek.

Az első könnyes karácsonynál derült ki, hogy a szakácskönyvként használt régi, megfakult kockás füzetbe anyja csak a hozzávalókat jegyezte le, az elkészítés módját nem. A krémes titkát nővére sem tudta megfejteni, pedig azóta minden évben kísérletezett vele. Próbálkozott töltött káposztával, meg tökfőzelékkel is, de nem volt olyan ízük, ahogy gyerekkorában megszokta. Így utána bizonyos ételek lekerültek az étlapról. 

Egy állandó elem volt anyja receptjeiben, a bögre. Mindig ugyanazt a pöttyöset használta, azzal mérte ki a hozzávalókat, azzal szaggatta a fánkot, abban kavarta a galuskát a levesbe. A készlet az évek során fogyatkozott, az utolsó darabnak tavaly letört a füle, akkor volt eszében, hogy megméri, de valahogy elmaradt.

– Ezt is elszalasztottam – sóhajtotta a nő könnyeit törölgetve.
– Mit mondtál? – fordult hátra a férj. Keze megállt mosogatás közben, ahogy meglátta őt a padlón.
– Ne haragudj, hogy összetörtem, nem volt szándékos – enyhült meg a férfi, és már ott ült a földön társát átölelve.
– Nem rád haragszom, hanem magamra. Miért nem figyeltem jobban oda Rá?


Tekintet

tenger– Legalább a gyerekekre legyél tekintettel! – könyörgött a nő, miközben férje már a bőröndöket hordta ki az előszobába.

– Pont azt teszem – válaszolta a férfi, és ellépett a nő mellett.
Juli leroskadt az egyik bőröndre, arcát a kezébe temette. Vége, ennyi volt. Így ér véget egy tíz éves kapcsolat, egy nyolc éves házasság. Az előszobakövön, bőröndök tetején. Pont, ahogy kezdődött.
Milyen régen volt, amikor a szálloda előterében egymásba botlottunk. Nem figyeltem, mert éppen az anyámmal beszéltem telefonon, aki faggatott, hogy miért utaztam el egyedül. Biztos titkolok valakit. Annyira belemerültem a vitába, hogy nem vettem észre a bőröndöket az orrom előtt, átestem rajtuk, nagy puffanással értem földet. Tessék, ez vagyok én, gondoltam, a nyaralás legelső órájában leégetem magam. Most az egész szálloda rajtam röhög. Felnéztem és ott állt Ő, kezét felém nyújtotta.
Segíthetek?
Hangja mélysége végigborzongatta a gerincemet. Szívem majd kiugrott a helyéről, annyira hangosan zakatolt, azt hittem Ő is hallotta, olyan közel voltunk egymáshoz, mikor talpra segített.
Elnézést – mondta – az útban hagytam a csomagjaimat.
– Nem történt semmi, figyelmetlen voltam.
Zavartan ácsorogtunk a hall közepén, az idő megállt egy pillanatra. Arra ocsúdtam, hogy valaki meglök.
– Bocsánat – mondta egy középkorú nő. – Nem férek el maguktól.
– Talán arrébb kellene mennünk – köszörülte meg a torkát Ő.
– Szerintem is – kuncogtam.
Elhúzta a bőröndjeit a fal mellett álló kanapéhoz.
– Nem ütötted meg magad?
– Nem vészes – mondtam, közben igyekeztem eltitkolni bicegésem.
– Tamás vagyok – nyújtott kezet.
– Juli – fogtam meg a kezét.
Úgy érzetem villám cikázott át az ujjaink között, érintését még akkor is éreztem, amikor a szobámban az óriási ágyra vetettem magam. Álmodozásomból kopogás rázott fel. Az ajtóban egy szobapincér állt, kezében egy csokor virággal.
– Ezt Önnek küldik.
Az elképedéstől szóhoz sem jutottam. Ezt nem hiszem el, ilyen csak a romantikus könyvekben van, nevettem fel.
Örülök, hogy megismertelek! Tamás Ennyi állt a bordó kísérőkártyán.

Juli tekintete most a kártyára esett, amely tíz éve ott lógott az előszobatükrön, amióta a nyaralásról hazaért. Amikor megszületett az első kislány és házat vettek, vitte magával a tükröt, vele együtt a kártyát is. A második gyerek születése után egyre kevesebb időt töltött a tükör előtt, a kártyáról egészen megfeledkezett. Már alig tudta rajta kibetűzni a feliratot. Az örülök már teljesen elhalványult. Az egykor élénk színű karton most fakó volt és poros. Le kell törölni, gondolta és indult volna, amikor a csengő élesen felvisított. Felugrott, hirtelen nem tudta, mi történik körülötte. A hang egyre élesebb lett, mígnem az elviselhetetlenségig fokozódott. Ekkor kinyújtotta a kezét és lecsapta az órát az éjjeliszekrényről. A beálló csendben megkönnyebbülten sóhajtott fel:
– Még éppen időben ébredtem, még nem késő leporolni!
– Mit mondtál? – mormogta Tamás mellette.
– Csak azt, hogy szeretlek – bújt közelebb Juli és átölelte a férjét.
Ő meglepetten viszonozta az ölelést, nem emlékezett, mikor mondta neki utoljára ezt a felesége.


Betti és Brúnó

Brúnó egy szeles őszi napon a parkban sétált, amikor akkora lendülettel futott el mellette valaki, hogy kilökte a kezéből a kávéspoharat.

– Azt a kutyaúristenit! Nem tud figyelni! – kiabált az elsuhanó alak után.
Betti a hangra megfordult, majd látva a férfi kávés ruháját, rájött, hogy a kiabálás neki szólt. A francba, még ez is! Éppen csak kiszaladt ebédidőben egy kis friss levegőt szívni, az ebédjét is kutyafuttában kapta be, most meg nem ér vissza az irodába, e miatt a szőrös képű fickó miatt. Benne lesz a kutyaszorítóban, ha a főnöke észreveszi, hogy még nem küldte el a beszámolót. Pont most, amikor az állása olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája.
– Ne haragudjon, véletlen volt. Itt egy papír zsebkendő – lépett közelebb a magas, fekete hajú férfihoz. Micsoda hűséges kutyatekintet! El tudnám viselni, ahogy végigsimogatja meztelen testemet – futott át Betti agyán a gondolat, ahogy egymás szemébe néztek.
Brúnó csak bámulta Betti csokoládébarna szemeit, alig tudott elszakadni tőle.
– De kutya hideg van, nem ülünk be valahová egy kávéra?
– Jó lenne, de rohannom kell, a főnököm így is morogni fog, amiért kések.
– Oké, de jön eggyel! – mutatott csibészesen mosolyogva az üres kávéspohárra Brúnó.
– Maga olyan kitartó, mint egy bulldog, mi? Hívjon fel! – nyomta nevetve a pasi kezébe névjegykártyáját.
Brúnó először nem akarta felhívni, nem volt az a fajta, aki csak úgy felszed nőket az utcán, de végül nem tudta kivárni a másnapot sem, még este telefonált.
– Olyan kutyául érzem magam kávé nélkül, kérem, igyon egyet velem reggel! – hallotta Betti a mély, dörmögő hangot.
– Egye fene – adta be a derekát a nő, miközben látta maga előtt az izmos idegent.
Mi ütött belém? – morfondírozott.
– Nem is az esetem ez a pasi, mégsem tudom kiverni a fejemből, pedig olyan kócos, mint egy pulikutya, – hadarta egy szuszra barátnőjének, akit rögtön azután hívott, hogy igent mondott a randira.
– Azért várjuk ki a végét. Légy résen, az mindig gyanús, ha egy pasi pincsikutyaként lohol a nyomodban.
Betti olyan éber volt, mint egy kopó, mégsem tudott hibát felfedezni Brúnóban. Randi randit követett, és a lány úgy érezte, megtalálta Őt.
Hamarosan a barátnőinek is bemutatta, mint minden eddigi pasiját. Jól telt az este,
Brúnó nagyvonalú volt, mindent ő fizetett, és a lányok ezt kihasználva hajnalig rendelték a koktélokat.
– Mit szóltok, milyen? – faggatta Betti a többieket, amikor a barátja kiment a mosdóba.
– Jó fejnek tűnik. – kezdte Böbe.
– És milyen jóképű – folytatta Klári
– És még pénze is van. De azért van benne valami fura. Nem is tudom, csak… – harapta el a mondat végét Magdi, mert közben Brúnó visszaért az asztalukhoz.
Betti elkomorodott, nyugtalanná vált. Alig várta, hogy másnap eljöjjön a férfi lakásáról, és átmehessen Magdihoz.
– Mégis hogy értetted, hogy fura? – szegezte szőke barátnőjének a kérdést.
– Nem is tudom, olyan más. Nem a mi kutyánk kölyke.
– Ugyan már, csak azért más, mert vidékről való. Ott nem olyanok a férfiak, mint itt Pesten.
– Hát, te tudod. Engem biztos idegesítene, hogy egy pasi úgy tapad hozzám, mint kutyaszar a cipőtalphoz.
– Nem is tapad! – tiltakozott Betti, de közben megszólalt táskájában a mobilja.
– Na, ugye mondtam! – mosolygott győztesen Magdi.
Bettit eddig nem zavarta, hogy Brúnó naponta többször hívja. Sőt, kifejezetten tetszett neki, hogy törődik vele a srác. De most valahogy ingerült lett a hívástól.
– Mi van már megint? – morrant bele a telefonba.
– Rosszkor hívlak? Bocsánat, csak azt akartam kérdezni, minden rendben van-e? Olyan gyorsan eltűntél reggel.
– Aha, minden oké, de most dolgom van. Majd később beszélünk. Szia! – hadarta egy szuszra, majd kinyomta a telefont.
Ettől kezdve valahogy minden megváltozott, már nem tudott olyan felhőtlenül a fiúval lenni. Szavait, tetteit elemezte, ha bármi konfliktusuk volt, a barátnők mindig tudtak valamit mondani, amitől Brúnó értéke egyre csökkent Betti szemében.
– Képzeljétek, azt akarja, hogy költözzünk össze, hát nem romantikus?- lelkendezett egy nap a többieknek.
– Szerintem inkább kényelmes. Ketten osztoztok a költségeken – kezdte Böbe.
– És még főzöl is rá. Tiszta haszon – jegyezte meg Klári.
– Hát, nem is tudom, én a helyedben nem adnám fel az önállóságom. De te tudod. – mondta Magdi.
Betti nem költözött oda, kifogásokat talált ki a lemondhatatlan albérletéről, mert nem akarta bevallani, hogy megváltozott a véleménye.
Brúnó továbbra is imádta barátnőjét, újabb és újabb dolgokat eszelt ki, hogy a kapcsolatukat olyan felhőtlenné tegye, mint az elején volt, de hiába. A lány megváltozott, kezdett eltávolodni. Volt, hogy a telefont sem vette fel, és órák múlva hívta vissza. Egy idő után a férfinak nem volt már kedve hívni. A találkozások megritkultak, végül szakítottak.

Végre, szabad vagyok, lélegzett fel, amikor szombat este nem kellett megbeszélni senkivel, hogy mi lesz a program. Csak ment a csajokkal, ahogy azt még Brúnó előtt tette. Ült az asztalnál, nézte a füstös bárban a részeg vendégeket, hallgatta, ahogy az egyre ittasabbá való társai kritizálnak, leszólnak mindenkit. Mit keresek én itt? – ébredt rá hirtelen. Bánta már, mint a kutya, amelyik hetet kölykezett, hogy a barátnőire hallgatott.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ez a novella a Minerva Capitoliuma online magazin márciusi számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából kutyáról, macskáról, könyvekről, hűségről, örök barátságról, elmúlásról. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<