Osztálytalálkozó

KérdőjelEszter álmatlanul forgolódott, egyre csak azok a szavak visszhangoztak a fejében, amit fél füllel csípett el a női mosdóban: „… és ott van szegény Eszti, semmit nem tud felmutatni…”
Semmit? Zakatolt fejében újra és újra, bele a csendbe.
A máskor annyira áhított némaság most nem hiányzott neki, pedig egész nap zsongott a feje az ügyfelektől a hivatalban, aztán itthon újra a gyerekek és a férje. Sokszor alig várta, hogy mindenki aludjon.
De ezen az éjszakán, a huszonöt éves osztálytalálkozójuk után nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy az élete nem teljes. Pedig ő eddig úgy hitte, az. Nem gondolt magára szegény Esztiként már nagyon régóta. De ki is igazából Eszti?
Negyvenhárom éves, két gyermek édesanyja, húsz éve hűséges felesége fiatalkori szerelmének, akit még a főiskolán ismert meg. A fiú nem oda járt, csak egy festő volt, aki részt vett az épület felújítási munkálataiban. A falakon kívül dolgozott az állványokon, amikor megakadt a szeme a vörös hajú, szelíd lányon, aki mindig komoly arccal ült az órákon, lelkesen jegyzetelve. Sokszor annyira koncentrált, hogy egy picit még a nyelve hegyét is kidugta a szájából.
Az izmos, napbarnított fiú addig-addig bohóckodott az üvegen túlról, hogy Eszti nem bírta ki nevetés nélkül. Mosolyának Karesz nem tudott ellenállni. A lányt annyira lenyűgözte a fiú ereje és bátorsága, hogy végül felhívta a poros ablakra rajzolt telefonszámot. Attól kezdve életük mesébe illő fordulatot vett. Annyira egy hullámhosszon voltak, hogy hamarosan összeházasodtak.
Építkeztek, beköltöztek, jöttek a gyerekek, szépen alakult a vállalkozás is. Nem dúskáltak, de azért évente egy külföldi nyaralás belefért a keretbe, és a boltban sem kellett hó végén a táska mélyére került aprót keresgélni.
Az első várandóság csodálatos volt, Eszter szinte lebegett a föld felett, annyira feltöltötte energiával a tudat, hogy egy kis lény növekszik benne. Hasát simogatva ült órákon keresztül a hintaszékben a jövőn ábrándozva. Milyen szép lesz majd a gyermekük, aki át fogja aludni az éjszakákat rácáfolva a sok kárörvendő megjegyzésre. Így is lett. Karcsika maga volt a tökély. És így van ez ma is, pedig már kamaszodik. Leszámítva a szokásos életkori ajtócsapkodást és vállrángatást, nem lehet okuk panaszra. A kisfiú után két évvel kislány érkezett. Rozi olyan volt, mint a bátyja, egy újabb tökéletes példánya a teremtésnek.
Amikor eljött az ideje, visszament dolgozni a hivatalba. Kényelmes állás, nyolctól négyig, közel az óvodához, iskolához. Együtt hazamentek, elkészítette a vacsorát, a család szinte minden nap együtt evett. Utána tanulás vagy játék következett, majd fürdés és alvás. Csak a gyerekeknek, nekik Karesszel csak akkor kezdődött az élet.
Voltak hullámvölgyek a házasságban, mint mindenhol tíz, tizenöt év után, de a mai napig kiegyensúlyozott a kapcsolatuk. Férje figyelmes, házias, úgy vigyáz rá, mint egy drága kincsre. Tényleg minden rendben van körülötte. De akkor miért keltett ekkora hullámokat benne a „semmi”?
Annak idején neki is voltak álmai. Hogy majd lesz Valaki. Hogy majd viszi Valamire. De ezt egy esős őszi hajnalon elfeledtette vele egy finom, alig észrevehető mozgás egyre növekvő pocakjában. Igen, ez Az! Ezt akarom! – döntötte el. Soha nem bánta meg, hogy ő „csak” Karcsika és Rozika anyukája. Eddig.
Most, ebben a furcsa, pezsgőtől zsongó csendben elgondolkodott: lehet, hogy igaza van Zsuzsának? Még előttem van életem fele, a gyerekek lassan önállóak lesznek, már nincsen mindig szükségük rám, egyre többet csapódik be az orrom előtt a gyerekszoba ajtaja.     Talán ideje, hogy újra visszatérjek fiatalkori hobbimhoz. Annyira szerettem, szinte megállt az idő, amikor elkezdtem …
– Anyu… – hangzott fel a panaszos kiáltás, mire Eszter kipattant az ágyból, és mindent elfelejtve szaladt a gyerekszobába.

Lilla álmatlanul forgolódott, egyre csak azok a szavak visszhangoztak a fejében, amit fél füllel csípett el a női mosdóban: „… és ott van szegény Lilla, semmit nem tud felmutatni…”
Semmit? Hát a doktori cím, és az egyetemi tanszékvezetői poszt az smafu? Hát a könyvei? A befolyása? Ezeknek csak a gyerek a valami? Meg a férj, aki mellett oldalkocsiként bájolognak egy életen át?
Lett volna lehetősége neki is rá, még amikor doktorandusz korában az egyik csoporttársával egymásba szerettek. Esküvőt terveztek, össze is költöztek. De menet közben kiderült, hogy Lilla és Laci elképzelése a házasságról, a közös teherviselésről merőben eltér egymástól. Laci úgy képzelte, hogy Lilla majd ellátja a háztartást, főz, mos rá, ő pedig a doktorijára tud koncentrálni. Lilla úgyis ráér még azzal, hiszen majd szülni fog, a gyerekneveléshez pedig nem kell a doktori cím.
Lilla álmaiban pedig egy olyan férj szerepelt, aki egyenrangú partnerként osztozik vele a napi teendőkben. Viharos veszekedések, szenvedélyes kibékülések követték egymást, majd végleg elváltak útjaik. A gyerek kérdés egy darabig lekerült a napirendről.
Negyvenhárom éves volt, biológiai órája neki is ketyeget, az ébresztőóra többször riasztott, de mindig lenyomta a „szundi” gombot. A legdurvább az volt, amikor spermiumoknak látta vega ebédjében a brokkoli rózsáinak apró szálait. Ekkor nagyon dühös lett a természetre, és olyan hevesen döfködte villájával a zöldségeket, hogy kollégája meg is jegyezte: Mi van, vadászol? Attól félsz elfut, mielőtt megennéd?
Ő egy fanyar mosollyal eltolta magától a tányért, elment a kedve az evéstől.
Még ha lenne is kivel összehozni egy gyereket, akkor sem kellene. Mi lesz akkor az életmódjával? Már a terhesség előtt fel kellene adni az elveit, és ehetné a szegény állatokat, csak hogy elég tápanyag jusson a kis parazitának. Még meg sem született, de már átvenné a parancsnokságot az élete fölött. Azt már nem!
Mi lenne a karrierrel? Mikor tanítana? És mikor írna? Pontosan látta, mivé lettek azok a barátnői, kollégái, akik gyereket vállaltak. Éjszakáztak, hajnalban keltek, elhíztak, vagy éppen lesoványodtak, szemük ráncos és karikás volt a kialvatlanságtól, és a napi küzdelemtől, hogy megállják a helyüket az egyetemen és otthon is. Ha meg nem dolgozik pár évig, akkor mi lesz? Az a ribanc Bea biztos átvenné a tanszéken az uralmat, csak az alkalomra vár.
Meg ott van az új lakása, a szögletes, fém bútoraival. Át kellene alakítani, ezek nem valók gyerekeknek. Ennyit még ő is tudott. Illetve azóta tudja, amióta a húgának gyerekei születtek. Tesója mindig megjegyzi, milyen veszélyes a nappalija, amikor valamelyik kissrác lefejeli az asztal sarkát. Nem is jönnek fel sűrűn. Nem is baj, utálja a felfordulást, amit maguk után hagynak.
De ha hetekig nem jönnek, már hiányoznak azok az ölelő kis karok, huncut mosolyok. Jijja, kiabálják az ikrek, miközben már vetik is rá magukat, egyből, amikor ajtót nyit. Aztán szaladnak be, csak úgy cipőstől, és a drága bőrfoteljába vetik magukat. Ő pedig megjátszott szigorral, seprűvel kergeti őket végig a lakáson, ami a hálószobában nagy csiki-csatává változik.
Beleborzongott a gondolatba, ahogy a nagy ágyban egyedül feküdt. Lehet, hogy igaza van Zsuzsának? Az élete, amit eddig olyan nagyra tartott, egyszerre üressé vált. A cikkei, könyvei, doktori címe csak addig adott megnyugvást, amíg benne volt a munkában és elkészült. Utána jött az űr, amit be kellett tölteni egy újabb feladattal. Mint most is.
Gondolatait erőszakkal elszakította a gyerekektől, meditálni próbált, de nem sikerült. Újra és újra gyerekek kacagását hallotta a megnyugtató tengerzúgás helyett. Felkelt, odaült az íróasztalához, bekapcsolta a számítógépet, megnyitotta új könyvének kéziratát. Beleolvasott, majd maga sem tudta, hogy történt, de azon kapta magát, hogy a szakirodalom kutatása helyett történeteket olvasott nőkről, akik negyvenen túl szültek.

 

Ez a történet a Minerva Capitoliuma online magazin májusi számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<


Tekintet

tenger– Legalább a gyerekekre legyél tekintettel! – könyörgött a nő, miközben férje már a bőröndöket hordta ki az előszobába.

– Pont azt teszem – válaszolta a férfi, és ellépett a nő mellett.
Juli leroskadt az egyik bőröndre, arcát a kezébe temette. Vége, ennyi volt. Így ér véget egy tíz éves kapcsolat, egy nyolc éves házasság. Az előszobakövön, bőröndök tetején. Pont, ahogy kezdődött.
Milyen régen volt, amikor a szálloda előterében egymásba botlottunk. Nem figyeltem, mert éppen az anyámmal beszéltem telefonon, aki faggatott, hogy miért utaztam el egyedül. Biztos titkolok valakit. Annyira belemerültem a vitába, hogy nem vettem észre a bőröndöket az orrom előtt, átestem rajtuk, nagy puffanással értem földet. Tessék, ez vagyok én, gondoltam, a nyaralás legelső órájában leégetem magam. Most az egész szálloda rajtam röhög. Felnéztem és ott állt Ő, kezét felém nyújtotta.
Segíthetek?
Hangja mélysége végigborzongatta a gerincemet. Szívem majd kiugrott a helyéről, annyira hangosan zakatolt, azt hittem Ő is hallotta, olyan közel voltunk egymáshoz, mikor talpra segített.
Elnézést – mondta – az útban hagytam a csomagjaimat.
– Nem történt semmi, figyelmetlen voltam.
Zavartan ácsorogtunk a hall közepén, az idő megállt egy pillanatra. Arra ocsúdtam, hogy valaki meglök.
– Bocsánat – mondta egy középkorú nő. – Nem férek el maguktól.
– Talán arrébb kellene mennünk – köszörülte meg a torkát Ő.
– Szerintem is – kuncogtam.
Elhúzta a bőröndjeit a fal mellett álló kanapéhoz.
– Nem ütötted meg magad?
– Nem vészes – mondtam, közben igyekeztem eltitkolni bicegésem.
– Tamás vagyok – nyújtott kezet.
– Juli – fogtam meg a kezét.
Úgy érzetem villám cikázott át az ujjaink között, érintését még akkor is éreztem, amikor a szobámban az óriási ágyra vetettem magam. Álmodozásomból kopogás rázott fel. Az ajtóban egy szobapincér állt, kezében egy csokor virággal.
– Ezt Önnek küldik.
Az elképedéstől szóhoz sem jutottam. Ezt nem hiszem el, ilyen csak a romantikus könyvekben van, nevettem fel.
Örülök, hogy megismertelek! Tamás Ennyi állt a bordó kísérőkártyán.

Juli tekintete most a kártyára esett, amely tíz éve ott lógott az előszobatükrön, amióta a nyaralásról hazaért. Amikor megszületett az első kislány és házat vettek, vitte magával a tükröt, vele együtt a kártyát is. A második gyerek születése után egyre kevesebb időt töltött a tükör előtt, a kártyáról egészen megfeledkezett. Már alig tudta rajta kibetűzni a feliratot. Az örülök már teljesen elhalványult. Az egykor élénk színű karton most fakó volt és poros. Le kell törölni, gondolta és indult volna, amikor a csengő élesen felvisított. Felugrott, hirtelen nem tudta, mi történik körülötte. A hang egyre élesebb lett, mígnem az elviselhetetlenségig fokozódott. Ekkor kinyújtotta a kezét és lecsapta az órát az éjjeliszekrényről. A beálló csendben megkönnyebbülten sóhajtott fel:
– Még éppen időben ébredtem, még nem késő leporolni!
– Mit mondtál? – mormogta Tamás mellette.
– Csak azt, hogy szeretlek – bújt közelebb Juli és átölelte a férjét.
Ő meglepetten viszonozta az ölelést, nem emlékezett, mikor mondta neki utoljára ezt a felesége.


Hős

– Akkor az apám egy hős volt? – kérdezte Tom újra és újra az anyjától.kreativ_iras_kep11_katonasag
Egy kopott kanapén ültek a szűk kis nappaliban, és fényképeket nézegettek. Az a kép volt Tom kedvence, ahol apa  anya hasához hajol, és beszél hozzá. Hozzá, aki még abban a nagy, kidomborodó hasban van. Nem is értette, hogy került be oda, pedig már annyiszor kérdezte az anyját. Az anyját, aki azon a fotón még fiatal és gyönyörű. Hosszú, barna haja volt, most meg rövid és fénytelen, az akkor napbarnított, feszes bőre most ráncos és fakó.  Persze Tom nem látta a különbséget, ő most is gyönyörűnek látta az anyját, aki a képen csak egy fiatal lány, hosszú szoknyában. Tekintetét az apjára szegezi, arra az izmos, rövid hajú férfira, aki mosolyogva simítja meg őt, illetve azt a nagy pocakot.
Marica nem szerette ezt a képet, egyenesen utálta. Ez volt az utolsó képe Thomasról. A férfiról, aki lehozta neki a csillagokat is, de csak azért, hogy megmutassa milyen szépen ragyognak, majd egy hatalmas lendülettel visszadobja őket, fel az égbe, elérhetetlen messzeségbe. Thomas, az amerikai békefenntartó, aki egy évig állomásozott a városban. Akinek elhitte, hogy őt szereti a legjobban ezen a világon. Éppen csak egy kicsit túlzott. Ebben az országban lehet,  hogy őt szerette, de szeretett másokat is, egy másik világban, túl az óceánon. Különben miért ne jött volna vissza? Mi oka lett volna rá, hogy elmenjen? Lejárt a misszióm, mondta neki, most el kell mennem egy kis időre. De mire a gyerek megszületik itt leszek, ígérte, miközben éjjelente a hasát simogatta. És ő elhitte.
Hitte még akkor is, amikor a szülőszobában egyedül vajúdott hosszú órákon keresztül. Az apa? Kérdezte megvetően az ápolónő, aki az adatokat rögzítette. Katona, külföldön harcol, vágta rá rögtön, mire a szigorú arcvonások kisimultak. Hitte még akkor is, amikor elfogyott a pénz, amit a férfi hagyott, hogy vegyen meg mindent, ami a gyereknek szükséges.
Ez adta a bátorságot, hogy felkeresse a haditámaszpontot. Az őr a kapunál rendes volt, nem küldte el a fiatal anyát kisbabával a karján. Beengedte, tovább irányította. Ott azt mondták Thomas Palmer nem szerepel a nyilvántartásukban. Ő nem bírta tovább, összeomlott. Az asztal másik felén ülő katonanő nézte, ahogy Marica tíz évet öregedve az ajtó felé vonszolja magát és gyermekét.
Várjon, szólt utána, lehet, hogy rosszul értettem a nevét. Van itt egy Parker, ütközetben esett el két hónapja, Irakban. Nem lehet, hogy ő az? Az anya ránézett az alvó kisfiúra, majd a nőre, akinek tekintetéből melegség sugárzott. De igen, suttogta elhaló hangon. Akkor jöjjön, üljön vissza, kitöltjük a papírokat. Nem találtunk más hozzátartozót, így a fia jogosult a hadiárvákat megillető juttatásokra. Nem sok, az tény, de remélem egy kicsit segít. Elárultam, suttogta Marica maga elé, miközben aláírta a több oldalas nyomtatványt.
– Anyu, ugye hős volt? – ismételte meg Tom a kérdést.
– Igen, kisfiam, Thomas Parker egy hős volt – simogatta meg gyengéden a kis szőke fejet.
De az apád egy utolsó önző görény, gondolta.

A fenti történetet ez a kép ihlette.