Konzervált szeretet

Pakolom el a hétvégi ebéd romjait, bemegyek a kamrába elővenni egy dobozt a maradéknak. Sokáig keresem a megfelelő méretűt, természetesen a legalsó a legmegfelelőbb. Előveszem és rácsodálkozom, milyen régen nem volt a kezemben. Leveszem a tetőt, kiáramlik a birsalmasajt összetéveszthetetlen illata és a múltba repít.

Egy őszi reggelen felébredtem és rögtön megéreztem az édeskés illatot. Fogtam a macimat és kimentem a konyhába.
– Mikor lesz kész? – kérdeztem Anyut.
– Majd este – mondta és kavarta tovább az óriási lábasban a sötét színű masszát.
– Megkóstolhatom? – nyújtogattam a nyakam mohón a lábas fölé.
– Még nem, majd szólok.
Egész nap a konyhában sündörögtem, pedig általában egész nap az udvaron játszottam. Anyu alig tudott eltávolítani a tűzhely közeléből.
– Menj ki Apádhoz, ahogy máskor is! – zavart ki többször is, de én időről időre visszatértem.
– Segítek kavarni, jó?
– Na jó, de közben ne nyalakodj!
Felültetett a konyhapultra, és kezembe adta a nagy kavarófát. A hosszú nyél végén egy háromszög volt, aminek egyik szára hosszabb volt a többinél. Ez ért bele a pépbe, így a karunk elég messze volt ahhoz, hogy a felfröcsögő lé ne égesse meg.

Fáradhatatlanul kavartam, néha cseréltünk. Délutánra készen lett a birsalmasajt. Elővettük a kis üvegtálakat, néhány nagyobb dobozt. A sajt még folyékony volt, Anyu szedőkanállal merte a tálakba. Egy kis adagot még langyosan bekebeleztem, többet nem lehetett, meg kellett várni, míg megköt.

Ritkán előfordult, hogy sok birsalma volt, így maradt belőle a következő évre is, akkora már teljesen megkeményedett, alig lehetett vágni. Azt szerettem a legjobban, kis darabokat vágtam, és magában elropogtattam. A családban rajtam kívül senkinek nem volt a kedvence.

Amikor felnőttünk, valahogy a birsalma elmaradt. Egy idő után hiányozni kezdett és rágni kezdtem a fülét, hogy csináljunk birsalmasajtot. Nem akarta, azt mondta túl macerás.
– Meg kell pucolni, fel kell vágni apróra, egész nap főzni, hogy teljesen pépes legyen.
– Miért nem turmixszolod össze?
– Tudod, hogy utálom előszedni, meg utána elmosni a gépet.
– Majd segítek!

Nagy nehezen ráállt, ezután évekig együtt készítettük az őszi csemegét. Nem volt fánk, de egy környékbeli bácsi minden évben, a szüret utáni napon két nagy kosárral hozott. A másnapi program mindig a befőzés volt. Emlékszem, egyszer előző nap sokáig buliztam, kómás fejjel a hátam közepére sem kívántam a munkát, de muszáj volt. Az ígéret az ígéret, a sajt az sajt. Ha enni akartam, tenni kellett.

A következő évben egy őszi reggelen csöngettek. Kinéztem, Csendes bácsi állt a kapuban, biciklijén két nagy kosárral. Összébb húztam magamon a fekete kardigánt és kimentem. Megráztam a fejem, mondtam, hogy nem kérem. Már nincs, aki befőzze. Az öreg levette a kalapját, lehorgasztott fejjel állt egy kicsit, majd intett és elkerekezett.

Állok a konyhában, mélyen beleszippantok a dobozba, az illatra összefut a nyál a számban. Hosszú évek óta nem ettem birsalmasajtot. Vajon Csendes bácsinak megvannak még a fái? Meg kellene próbálni, talán a lányaim is szeretnék…


Az első hét

2016. 10. 07. Egy hét telt el a kinevezésem óta.

Ma túl vagyok két tévé szereplésen: egy 20 perces beszélgetősön és egy rövid élő adáson, az országos tévében.

Lenyomtam a napot, és mivel volt végre egy szabad estém, egyeztettem egy sminkes barátnőmmel. Kértem, tanítson meg profin sminkelni, hogy a dolgoknak ezen a részén ne görcsöljek annyira.

Hát igen. A szöveggel, a mondanivalóval nincsen gond, azon kevesebb a para. Mindig azon aggódom, hogy elég jól nézek-e ki?

Amikor ezen a munkahelyen helyettesként kezdtem dolgozni, akkor alap volt, hogy nincs mit felvenni. Hosszú órákat csesztem el arra, hogy vásároljak néhány megfelelő ruhadarabot, arra az esetre, ha meg kell jelennem valahol. Sikerült is párat beszereznem, de kiderült, hogy kevés, mert volt olyan hét, hogy 3x is meg kellett jelenni. Mégsem vehettem fel ugyanazt a ruhát…

Végül meguntam, és szakértőhöz fordultam, egy kedves barátnőm butikjában segített ki a profi sylist eladó.

Na, ez az egyik, ami megkülönbözteti a férfi vezetőt a nőitől. A férfinak nem kell azon aggódni, mit vegyen fel. Fehér ing, zakó, fekete nadrág, egy-két jó farmer, pár nyakkendő, és kész. Nem vesz alkalomhoz illő táskákat és ahhoz passzoló cipőket, nem kell vagyonokat költenie kozmetikusra, körmösre és fodrászra sem.

Nem aggódik a ruhatárán és azon, hogy a szülés után felszedett pár kilót, és egy nem túl előnyös tokás fénykép jelent meg róla az újságban.

Az első hét rohanása után elhatároztam, hogy úgy, mint Roosevelt, heti egyszer mérleget fogok készíteni, mi az, amit máshogy – jobban – kellene csinálnom.

E heti tanulság: az újságtól nem csak a cikket, hanem a fotót is el kell kérni megjelenés előtti megtekintésre.


Miért?

avagy rövid eszmefuttatás arról, miért kell másként gondolkodnunk – és cselekednünk

Forrás: DET KGL Bibliotek, saját fotó

A könyvtárak hagyományos küldetése a gyűjtés, feltárás, megőrzés. Mi ezt azonban nem öncélúan tesszük, hanem azért, hogy a felhalmozott értékeket közkinccsé tegyük.

Egy közvetítő kapocs vagyunk a könyv (információ) és az olvasó között. Az emberek, főleg a fiatalok napjainkban mintha eltávolodtak volna az írott kultúrától. Meg kell tudnunk újra mutatni, mi az az érték, amit a könyvek (az igazán jó könyvek) őriznek és közvetítenek. Újra és újra láttatnunk kell, hogy az írott bölcsesség inspirál, utat mutat, ha kell feltölt, kikapcsol, szórakoztat.

El kell érnünk, hogy felismerjék, múlt nélkül nincsen jövő. Nem lehet rohanni, néha le kell lassulni, sőt meg is kell állni.

Mi a nyugalom szigete vagyunk, akkor is, amikor kint rohan a világ. Ebben a kettősségben könyvtárak nehéz helyzetben vannak, hiszen közben nekünk is rohannunk kell a trendekkel, különben könnyen elavulttá válunk.

Ez a szakasz, az utóbbi pár év stagnálása útkeresés volt. A 24. órában vagyunk, aki most nem vált szemléletet, végképp lemarad.

Azt kell tennünk, amire vágynak a város lakói, vagyis a szolgálandó közönség. Nem elég, ha azt hisszük, mindent megteszünk, és jól csináljuk, ha a számok mást mutatnak.

Einstein szerint „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.”

Mindig erre gondolok, amikor valaki kérdezi, ugyan, mire jó a minőségirányítás? Mire az a sok papír, adminisztráció? Ettől biztos nem lesz több olvasó. De igen, lehet.

Ehhez azonban paradigmaváltásra van szükség. A minőségirányítás önmagában nem cél, hanem egy eszköz ehhez. Nem öncélúan kell azért dolgozni, hogy kipipáljunk valamit a kötelező dokumentumok listájából, és összeszedjünk még 100 pontot az önértékeléshez. Hanem azért, hogy jobbak legyünk. Mert ez a jó látszik kifelé. Nem csak mondani kell, hogy a használókért vagyunk, hanem úgy is kell tenni. Nem elég megfogalmazni egy jól hangzó minőségpolitikai nyilatkozatot, hanem minden kollégának hinnie kell benne és eszerint kell végeznünk munkánkat. Nem elég igény-és elégedettmérést végezni, hanem az eredmények alapján – ha szükséges – változtatni kell.

Mi tudjuk, hogy a könyvtárak milyen nagyszerűek, ideje, hogy a külvilág is megtudja. Vannak napok, amikor mi magunk is kételkedünk, amikor nem jönnek a látogatók egy író-olvasó találkozóra a várt számban, amikor fenntartónktól nem érkezik érdembeli visszajelzés munkánkról, amikor a statisztikákat böngésszük, amikor megkapjuk a fizetésünket…

Ne higgyünk a károgóknak, akik azt mondják, a szakmának leáldozott, és évtizedek múlva már nem lesz ránk szükség. Értékeink ma is fontosak. Ha mi nem hiszünk ebben, akkor hogyan várjuk, hogy erről meg tudjuk győzni közönségünket? Én hiszek abban, hogy mint a mesékben, az értékekkel rendelkező, azok mellett a kitartó szegénylegény végül elnyeri jutalmát.

És te hiszel benne? Ha nem akkor ajánlom figyelmedbe Neil Gaiman amerikai író szavait:

A könyvtár az információ tárháza, amelyhez minden állampolgár szabadon hozzáférhet. Beleértve az egészségügyi információkat, a mentális egészségügyi információkat. A könyvtár közösségi tér. Biztonságos zug, menedék a világ elől. Az a hely, ahol könyvtárosok vannak. Már most el kellene gondolkodnunk azon, milyenek lesznek a jövő könyvtárai. Az e-mail, a szöveg, az írott információ korában az írástudóság fontosabbá vált, mint valaha. Olvasnunk és írnunk kell, világpolgárokra van szükségünk, akik magabiztosan olvasnak, felfogják az olvasott szöveg lényegét, értik a nüansznyi különbségeket, és képesek megértetni magukat. A könyvtárak valójában a jövőbe nyíló kapuk.

Forrás: Neil Gaiman: Kilátás az erkényről. Válogatott írások, Agave Kiadó, 2016. p. 27.

 A cikk megjelent: Kaptár,  XXVII. évf. 1. (130.) sz. p. 1-2. (2018.)


Dánia, ahol élmény minden könyvtárlátogatás

2017. május 21−26. között Dániában tanulmányúton vettem részt kollégáimmal. Néhány nap alatt több száz kilométert tettünk meg, nyolc könyvtárat jártunk be, több száz fotót készítettünk. Hazahozott élményeink száma számtalan. A két ország könyvtári rendszere közötti távolság fényévekben mérhető. Beszámolómban igyekeztem tárgyilagosan leírni a tapasztalatokat, mind a körülmények, mind a szolgáltatások tekintetében.

A cikk teljes szövege olvasható: Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 65. évf. 2018. 5.sz. p. 314-317. (2018.)

Orestad Library