Kamaszkora óta gyűlölte a hóesést.
Ami a többieknek a mókát, a kacagást, a szánkózást és a hógolyózást jelentette, az neki a munkát.
Nem tudja, hány éves korában kezdte. Mikor elég idős ahhoz az ember, hogy dolgozni kezdjen? Csak arra emlékszik, hogy a munka volt az életük. Mindig dolgoztak, főleg akkor, amikor mások pihentek. Ilyen ez, ha az ember a kereskedelemből él. Mire a vevők jönnek legyen friss áru, tisztaság, meg száraz út. A harminc centis havat valakinek el kellett lapátolni az udvarról, hogy be tudjon állni a kenyeres kocsi, meg hogy a vevők el ne csússzanak.
Ébresztő, négy óra van – hallotta az apja hangját a sötétben. – Gyere ki, esett a hó!
És ő ment. Nagyot nyögve kikászálódott az ágyból, ivott egy maci kávét, felöltözött és lapátra kapott. Általában csak az apjával ketten csinálták, mert a nővérére a kistesó volt bízva. Ha szerencséje volt, akkor a húguk aludt reggelig. Ha nem, akkor ki kellett hozni szánkózni.
A vaslapát hangja a betonon elég jellegzetes, főleg, ha az ablak alatt tolják, úgyhogy a kicsi többnyire rögtön kipattant az ágyból, ahogy meghallotta.
Nővére az utcán húzta a szánkót a boldogan sikongató kislánnyal. Gyorsabban, gyorsabban, kiabálta a gyerek.
Ő a kapun belül dolgozott, és arra gondolt, milyen szerencse, hogy azt nem neki kell csinálni. Utált futni. Akkor már inkább a lapátolás, az legalább egyszerű és belátható folyamat. Csak tolni kell a havat, majd amikor a beton végén összegyűlik a kupac, alá kell nyúlni és a lehető legmesszebbre dobni, pontosan a széles hórakás tetejére.
A két méter széles és húsz méter hosszú udvarral másfél óra alatt végeztek. Később már kettő kellett hozzá, a nagyját egyedül csinálta. Közben tehetetlenül figyelte apja küzdelmét. Látta, ahogy a sáv végére érve megáll és a lapátnyélre támaszkodva erőt gyűjt a dobáshoz. Erő azonban már nem volt csont és bőr karjaiban. A hókupac ott maradt a beton szélén egyedül, mint ő néhány hónappal később.
