Már megint nem elég! – csapta oda a lány az egeret az asztalhoz. Egy Excel tábla felett ült, előtte az asztalon csekkek, fizetési felszólítások hevertek szanaszét. Hó eleje volt, ilyenkor csinálta a szokásos összesítését, próbálta kisakkozni, hogyan éljék túl az aktuális hónapot. Összeadta a havi kötelező kiadásokat, a rezsit, a gyerek ebédjét, zsebpénzét, saját cigijét, az autóhitelt és a bevásárlás költségeit. Ezek azok, amire mindenképpen szükségük van. A bevételi sorban hónapról hónapra ugyanazok a tételek szerepeltek. Fizetés, másodállás fizetése, családi pótlék, árvaellátás. Néha, amikor volt valami esemény (születésnap, névnap), akkor kaptak egy kis pluszt a rokonoktól. Ezekből vettek ruhát, egyéb extra kiadásokat fedeztek.
A végén kijött, hogy mennyi marad egész hónapra. Ezt elosztotta harminccal és megkapta, hogy mennyit költhet egy nap. Hetente osztotta be a pénzt. Ha ügyesen gazdálkodott (értsd egész héten sajtos, mustáros bermudán élt), akkor maradt a hétvégre, hogy el tudjon menni a barátnőivel szórakozni. De ez csak akkor volt tartható, ha a húga a barátjánál töltötte a hétvégét. Mert ebben az esetben nem kellett neki rendes ételt készíteni.
Minden egyes fillérnek pontosan tudta a helyét, rengeteg időt töltött akciós újságok, kuponok bogarászásával, keresve, hogy éppen hol vehetné meg legolcsóbban a háztartásban szükséges dolgokat. Többnyire turkálóból öltözködött, egyszerű ruhatára volt. Jól tudta, ha lemondana a cigiről, azt a pénzt mind elkölthetné magára, vehetne például rendes ételt vagy új ruhát. De mégsem tette. A cigi egészen jól csillapította az éhséget, ha nassolni támadt kedve, akkor megivott egy kávét és rágyújtott.
A boltokban célirányosan vásárolt, kerülte az olyan sorokat, ahol azok a termékek voltak, amiket megkívánhatott volna. Évek óta így élt.
Amikor kilenc évvel az apjuk után az anyjuk is meghalt, magukra maradtak. A közvetlen rokonok udvariassági látogatást tettek, elmondták az ilyenkor szokásos frázisokat (bármiben segíthetünk szóljatok stb.), majd elmentek.
Valahogy mégsem szánta rá magát, hogy telefonáljon nekik. Minek? Úgy volt vele, ha segíteni akarnak, akkor jöjjenek, segítsenek. Ne azért, mert ő azt mondja, hogy nem bírja fenntartani a házat, vagy nem tud enni adni a gyereknek.
Nem, nem fog alamizsnáért könyörögni!
Amikor elöntötte a kétségbeesés, mindig az anyjára gondolt.
Valahogy ő is megoldotta, mikor annak idején tizenkilenc évesen öccse
nevelésére kényszerült. Akkor is megoldotta, amikor özvegyen maradt három
gyerekkel.
Ha az
anyja képes volt a jég hátán is megélni, neki is menni fog. Mindig ebből az
örökségből merített erőt. Egészen mostanáig. Nem bírt többet. Sem dolgozni, sem
spórolni.
Ha letenném a cigit – húzta ki a sort a költségvetésből -, mindjárt könnyebb lenne. Akkor vehetnék neki új cipőt ebben a hónapban. Legközelebb meg egy farmert… De akkor mi marad nekem? Nem, valami mást kell kitalálni, nagyobb összegre van szükségem, egy hónap múlva kezdődik az iskola. Füzetek, táska, néhány új cucc. Ez minden kamasznak fontos év elején, meg kell tudnom adni neki. De hogyan?
Kiment a teraszra rágyújtani. Vajon Anyu hogyan csinálta, mikor egyedül maradt? Amikor az apja meghalt, a húga óvodás volt, ő majdnem tizennyolc. A nővérük huszonegy volt, már férjnél, szerencsére róla már nem kellett gondoskodni.
Százszor végiggondolta, a táblázat pontosan megmutatta, hogy ennél kevesebbet nem tud költeni. Tehát a bevételeket kell növelni. De hogyan? Minden pluszt elvállalt a munkahelyen, napi tíz órát robotolt, azért vett ki szabadságot, hogy a másodállásában dolgozzon. Ehhez kellett a kocsi is, pontosan fedezte a hitel törlesztőrészletét. Nem akart lemondani róla. Autó nélkül rosszabb lett volna, így legalább azt a látszatot fenn tudta tartani, hogy tulajdonképpen nem élnek rosszul.
Lehet, hogy mégis le kell tennem a cigit? Morfondírozott, miközben elnyomta a csikket a hamutartóban. Büdös, egészségtelen, drága is…
Visszament a konyhába és a rendelkezésre álló keretből elkezdte összeállítani a havi menüt. A sült csirkecomb, paprikás krumpli, pörkölt, tészta, főzelék helyett valami mást is kellene főzni. Elővette a nővérétől kapott szakácskönyvet, elkezdte böngészni, hátha talál valami egyszerű, olcsó ételt. A lapok közül kihullott egy befizetett csekkszelvény. Kezébe vette, és megpróbált rájönni, mi az. Kézzel írott csekk volt, megdobbant a szíve, ahogy felismerte anyja jellegzetes, szinte olvashatatlan macskakaparását. Nagy nehezen elolvasta a postabélyegző elhalványult dátumát: 1998.06.04. A címzett az informatikai iskola, ahová a gimiben járt. Ez az OKJ-s vizsgájának a csekkje!
Már emlékszik: nyolcezerötszáz forint akkor jelentős összeg volt, főleg pár hónappal a temetés után. Hogy is volt? Jött haza az iskolából, és hozta haza a nyomtatványokat. Jelentkezni kellett a számítástechnikai vizsgára. Két éve járt a tanfolyamra, ha most levizsgázik, akkor szakmája is lesz, nem csak érettségije. Továbbtanulni úgyis levelezőn fog, dolgoznia kell mellette. Muszáj letennie azt a vizsgát, akkor könnyebb lesz munkát találnia.
Be tudjuk fizetni? – kérdezte az anyját.
Valahogy biztos, ne izgulj, csak tanulj. Pár héttel később az anyja odaadta neki a pénzt, hogy menjen, fizesse be a csekket.
Honnan van a pénz? – nézett fekete ruhás, csont és bőr anyjára.
Eladtam a jegygyűrűket – válaszolta.
Na ne! Nem kellett volna, ennyit nem ér. Vedd vissza, inkább nem megyek el.
Ugyan már, ezek csak tárgyak, már mit számít? Úgysem hordtuk soha, csak bent állt a páncélban, tudod te is.
Köszi Anyu! – kiáltott fel. Ledobta a csekket, és ment a szekrényben eldugott fém kazettához. Ott tartották a családi ékszereket. Ballagásra kapott karika fülbevaló, drágaköves gyűrűk, elszakadt karkötők, láncok. Már semmi jelentőségük, soha nem fogja őket senki hordani. Nagy levegőt vett, majd mindet besöpörte egy borítékba.
Összeszorult torokkal lépett be az üzletbe. Éjszaka átgondolta, hogy mit fog mondani. Úgy tesz, mintha ékszert szeretne csináltatni, majd rákérdez, hogy vállalnak-e hozott aranyból készítést. Tudta, hogy nemleges lesz a válasz, mert utána nézett az interneten, ezért ment oda. Végtelenül szégyellte magát. Úgy érezte, egy tolvaj, aki meglopja a családját.
Az ékszerész hölgy pontosan azt mondta, amire számított: nem vállalnak hozott ékszer felhasználást, de beveszik a meglévőt és levonják a végösszegből.
Ezeket szeretném beszámíttatni – borította a pultra a boríték tartalmát.
Miközben a nő mérlegre tette a családi örökségét, ő égő arccal az előtte fekvő karkötő-katalógust nézte meredten, és próbálta visszanyelni a könnyeit.
Negyvenkilencezret tudok adni érte, ha megfelelő.
Tökéletes lesz, köszönöm!
Sikerült közben választani?
Ezt szeretném – mutatott egy vastag karperecre.
Ez körülbelül hatvanezer lenne.
Kicsit több, mint amennyi van nálam. Most kérem a pénzt, ha már kiszámolta, és majd visszajövök később.
Köszönöm! – mondta széles mosollyal az arcán, ahogy az ékszerész leszámolta a pénzt.
A boltból kilépve megkönnyebbülten gyújtott rá. Ez az összeg elég lesz az iskolakezdésre – gondolta. Sőt, felmehetünk Pestre vásárolni, akkor a Mekibe is beülhetünk. Hogy fog örülni a gyerek!