Konzervált szeretet

Pakolom el a hétvégi ebéd romjait, bemegyek a kamrába elővenni egy dobozt a maradéknak. Sokáig keresem a megfelelő méretűt, természetesen a legalsó a legmegfelelőbb. Előveszem és rácsodálkozom, milyen régen nem volt a kezemben. Leveszem a tetőt, kiáramlik a birsalmasajt összetéveszthetetlen illata és a múltba repít.

Egy őszi reggelen felébredtem és rögtön megéreztem az édeskés illatot. Fogtam a macimat és kimentem a konyhába.
– Mikor lesz kész? – kérdeztem Anyut.
– Majd este – mondta és kavarta tovább az óriási lábasban a sötét színű masszát.
– Megkóstolhatom? – nyújtogattam a nyakam mohón a lábas fölé.
– Még nem, majd szólok.
Egész nap a konyhában sündörögtem, pedig általában egész nap az udvaron játszottam. Anyu alig tudott eltávolítani a tűzhely közeléből.
– Menj ki Apádhoz, ahogy máskor is! – zavart ki többször is, de én időről időre visszatértem.
– Segítek kavarni, jó?
– Na jó, de közben ne nyalakodj!
Felültetett a konyhapultra, és kezembe adta a nagy kavarófát. A hosszú nyél végén egy háromszög volt, aminek egyik szára hosszabb volt a többinél. Ez ért bele a pépbe, így a karunk elég messze volt ahhoz, hogy a felfröcsögő lé ne égesse meg.

Fáradhatatlanul kavartam, néha cseréltünk. Délutánra készen lett a birsalmasajt. Elővettük a kis üvegtálakat, néhány nagyobb dobozt. A sajt még folyékony volt, Anyu szedőkanállal merte a tálakba. Egy kis adagot még langyosan bekebeleztem, többet nem lehetett, meg kellett várni, míg megköt.

Ritkán előfordult, hogy sok birsalma volt, így maradt belőle a következő évre is, akkora már teljesen megkeményedett, alig lehetett vágni. Azt szerettem a legjobban, kis darabokat vágtam, és magában elropogtattam. A családban rajtam kívül senkinek nem volt a kedvence.

Amikor felnőttünk, valahogy a birsalma elmaradt. Egy idő után hiányozni kezdett és rágni kezdtem a fülét, hogy csináljunk birsalmasajtot. Nem akarta, azt mondta túl macerás.
– Meg kell pucolni, fel kell vágni apróra, egész nap főzni, hogy teljesen pépes legyen.
– Miért nem turmixszolod össze?
– Tudod, hogy utálom előszedni, meg utána elmosni a gépet.
– Majd segítek!

Nagy nehezen ráállt, ezután évekig együtt készítettük az őszi csemegét. Nem volt fánk, de egy környékbeli bácsi minden évben, a szüret utáni napon két nagy kosárral hozott. A másnapi program mindig a befőzés volt. Emlékszem, egyszer előző nap sokáig buliztam, kómás fejjel a hátam közepére sem kívántam a munkát, de muszáj volt. Az ígéret az ígéret, a sajt az sajt. Ha enni akartam, tenni kellett.

A következő évben egy őszi reggelen csöngettek. Kinéztem, Csendes bácsi állt a kapuban, biciklijén két nagy kosárral. Összébb húztam magamon a fekete kardigánt és kimentem. Megráztam a fejem, mondtam, hogy nem kérem. Már nincs, aki befőzze. Az öreg levette a kalapját, lehorgasztott fejjel állt egy kicsit, majd intett és elkerekezett.

Állok a konyhában, mélyen beleszippantok a dobozba, az illatra összefut a nyál a számban. Hosszú évek óta nem ettem birsalmasajtot. Vajon Csendes bácsinak megvannak még a fái? Meg kellene próbálni, talán a lányaim is szeretnék…


Az első hét

2016. 10. 07. Egy hét telt el a kinevezésem óta.

Ma túl vagyok két tévé szereplésen: egy 20 perces beszélgetősön és egy rövid élő adáson, az országos tévében.

Lenyomtam a napot, és mivel volt végre egy szabad estém, egyeztettem egy sminkes barátnőmmel. Kértem, tanítson meg profin sminkelni, hogy a dolgoknak ezen a részén ne görcsöljek annyira.

Hát igen. A szöveggel, a mondanivalóval nincsen gond, azon kevesebb a para. Mindig azon aggódom, hogy elég jól nézek-e ki?

Amikor ezen a munkahelyen helyettesként kezdtem dolgozni, akkor alap volt, hogy nincs mit felvenni. Hosszú órákat csesztem el arra, hogy vásároljak néhány megfelelő ruhadarabot, arra az esetre, ha meg kell jelennem valahol. Sikerült is párat beszereznem, de kiderült, hogy kevés, mert volt olyan hét, hogy 3x is meg kellett jelenni. Mégsem vehettem fel ugyanazt a ruhát…

Végül meguntam, és szakértőhöz fordultam, egy kedves barátnőm butikjában segített ki a profi sylist eladó.

Na, ez az egyik, ami megkülönbözteti a férfi vezetőt a nőitől. A férfinak nem kell azon aggódni, mit vegyen fel. Fehér ing, zakó, fekete nadrág, egy-két jó farmer, pár nyakkendő, és kész. Nem vesz alkalomhoz illő táskákat és ahhoz passzoló cipőket, nem kell vagyonokat költenie kozmetikusra, körmösre és fodrászra sem.

Nem aggódik a ruhatárán és azon, hogy a szülés után felszedett pár kilót, és egy nem túl előnyös tokás fénykép jelent meg róla az újságban.

Az első hét rohanása után elhatároztam, hogy úgy, mint Roosevelt, heti egyszer mérleget fogok készíteni, mi az, amit máshogy – jobban – kellene csinálnom.

E heti tanulság: az újságtól nem csak a cikket, hanem a fotót is el kell kérni megjelenés előtti megtekintésre.


Miért?

avagy rövid eszmefuttatás arról, miért kell másként gondolkodnunk – és cselekednünk

Forrás: DET KGL Bibliotek, saját fotó

A könyvtárak hagyományos küldetése a gyűjtés, feltárás, megőrzés. Mi ezt azonban nem öncélúan tesszük, hanem azért, hogy a felhalmozott értékeket közkinccsé tegyük.

Egy közvetítő kapocs vagyunk a könyv (információ) és az olvasó között. Az emberek, főleg a fiatalok napjainkban mintha eltávolodtak volna az írott kultúrától. Meg kell tudnunk újra mutatni, mi az az érték, amit a könyvek (az igazán jó könyvek) őriznek és közvetítenek. Újra és újra láttatnunk kell, hogy az írott bölcsesség inspirál, utat mutat, ha kell feltölt, kikapcsol, szórakoztat.

El kell érnünk, hogy felismerjék, múlt nélkül nincsen jövő. Nem lehet rohanni, néha le kell lassulni, sőt meg is kell állni.

Mi a nyugalom szigete vagyunk, akkor is, amikor kint rohan a világ. Ebben a kettősségben könyvtárak nehéz helyzetben vannak, hiszen közben nekünk is rohannunk kell a trendekkel, különben könnyen elavulttá válunk.

Ez a szakasz, az utóbbi pár év stagnálása útkeresés volt. A 24. órában vagyunk, aki most nem vált szemléletet, végképp lemarad.

Azt kell tennünk, amire vágynak a város lakói, vagyis a szolgálandó közönség. Nem elég, ha azt hisszük, mindent megteszünk, és jól csináljuk, ha a számok mást mutatnak.

Einstein szerint „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.”

Mindig erre gondolok, amikor valaki kérdezi, ugyan, mire jó a minőségirányítás? Mire az a sok papír, adminisztráció? Ettől biztos nem lesz több olvasó. De igen, lehet.

Ehhez azonban paradigmaváltásra van szükség. A minőségirányítás önmagában nem cél, hanem egy eszköz ehhez. Nem öncélúan kell azért dolgozni, hogy kipipáljunk valamit a kötelező dokumentumok listájából, és összeszedjünk még 100 pontot az önértékeléshez. Hanem azért, hogy jobbak legyünk. Mert ez a jó látszik kifelé. Nem csak mondani kell, hogy a használókért vagyunk, hanem úgy is kell tenni. Nem elég megfogalmazni egy jól hangzó minőségpolitikai nyilatkozatot, hanem minden kollégának hinnie kell benne és eszerint kell végeznünk munkánkat. Nem elég igény-és elégedettmérést végezni, hanem az eredmények alapján – ha szükséges – változtatni kell.

Mi tudjuk, hogy a könyvtárak milyen nagyszerűek, ideje, hogy a külvilág is megtudja. Vannak napok, amikor mi magunk is kételkedünk, amikor nem jönnek a látogatók egy író-olvasó találkozóra a várt számban, amikor fenntartónktól nem érkezik érdembeli visszajelzés munkánkról, amikor a statisztikákat böngésszük, amikor megkapjuk a fizetésünket…

Ne higgyünk a károgóknak, akik azt mondják, a szakmának leáldozott, és évtizedek múlva már nem lesz ránk szükség. Értékeink ma is fontosak. Ha mi nem hiszünk ebben, akkor hogyan várjuk, hogy erről meg tudjuk győzni közönségünket? Én hiszek abban, hogy mint a mesékben, az értékekkel rendelkező, azok mellett a kitartó szegénylegény végül elnyeri jutalmát.

És te hiszel benne? Ha nem akkor ajánlom figyelmedbe Neil Gaiman amerikai író szavait:

A könyvtár az információ tárháza, amelyhez minden állampolgár szabadon hozzáférhet. Beleértve az egészségügyi információkat, a mentális egészségügyi információkat. A könyvtár közösségi tér. Biztonságos zug, menedék a világ elől. Az a hely, ahol könyvtárosok vannak. Már most el kellene gondolkodnunk azon, milyenek lesznek a jövő könyvtárai. Az e-mail, a szöveg, az írott információ korában az írástudóság fontosabbá vált, mint valaha. Olvasnunk és írnunk kell, világpolgárokra van szükségünk, akik magabiztosan olvasnak, felfogják az olvasott szöveg lényegét, értik a nüansznyi különbségeket, és képesek megértetni magukat. A könyvtárak valójában a jövőbe nyíló kapuk.

Forrás: Neil Gaiman: Kilátás az erkényről. Válogatott írások, Agave Kiadó, 2016. p. 27.

 A cikk megjelent: Kaptár,  XXVII. évf. 1. (130.) sz. p. 1-2. (2018.)


Dánia, ahol élmény minden könyvtárlátogatás

2017. május 21−26. között Dániában tanulmányúton vettem részt kollégáimmal. Néhány nap alatt több száz kilométert tettünk meg, nyolc könyvtárat jártunk be, több száz fotót készítettünk. Hazahozott élményeink száma számtalan. A két ország könyvtári rendszere közötti távolság fényévekben mérhető. Beszámolómban igyekeztem tárgyilagosan leírni a tapasztalatokat, mind a körülmények, mind a szolgáltatások tekintetében.

A cikk teljes szövege olvasható: Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 65. évf. 2018. 5.sz. p. 314-317. (2018.)

Orestad Library


Krémes

krémes receptje

– Nem igaz, hogy nem sikerül! – csapta oda Rita a habverőt a konyhapultra. A sűrű sárga lé beterítette a csempét.

Leült egy székre és hosszan bámulta a franciakockás füzetlapokat.

 

Tíz éve itt van a szekrényében, és még egyszer sem sütött semmit a receptek alapján – merengett el. Pedig mennyit harcolt érte a testvéreivel, hogy az övé legyen.

Amikor az édesanyjuk megbetegedett, jobban összetartottak, mint valaha. Rájuk nem jellemző módon viták nélkül, hatékonyan szervezték át az életüket, hogy mindig legyen valaki vele. Amikor elment, közösen intézkedtek a temetésről, még azon sem szólalkoztak össze, melyik urnát válasszák. Pedig addigi életükben folyamatosan jelen voltak az apró szurkálódások, a versengés az elfoglalt szülők figyelméért. Azon az őszi napon végtelenül higgadtak lettek, többé nem volt miért megküzdeni.

A temetés után a családi házban a férjeik értetlenül nézték, ahogy kedves feleségeik marakodó kislányokká változnak. Képtelenek voltak megegyezni a hagyatékon. A telek, a ház, a bútorok könnyen mentek, hiszen korábban már csendesen felosztották egymás között.

Az utolsó napokban, amikor órákig tehetetlenül ücsörögtek a kórházi folyosókon eldöntötték, hogy ők bizony nem lesznek olyanok, akik a szülők halálakor elfordulnak egymástól. Velük az nem fordulhat elő. Nincs az a pénz, ami annyit érne, hogy összevesszenek, ne beszéljenek egymással, mint a felmenőik közül oly sokan.

Ennek ellenére, amikor eljött a napja, hogy kipakolják a szekrényeket, kirobbant a feszültség. Mindenki ugyanazt akarta az anyjuk konyhájából. Azt képzelték, ha birtokukban lesznek a tárgyak, akkor megszerzik a tudást is.

A férjek mindent elkövettek, hogy megoldják a helyzetet, nem is értették, hogy lehet vérre menni egy szakadozó kockás füzet, egy csorba pöttyös bögre és egy lepattogzott zománcú tepsi miatt.

Petra férje zárta le a vitát, azzal,  hogy húzzanak sorsot. A papírfecniknek köszönhetően végül a kedélyek elcsitultak, de a feszültség ott maradt. A nővérek hazamentek és a megszerzett trófeákat saját konyhájukban helyezték el.

Amikor egymáshoz mentek látogatóba, a tárgyak látványa újra és újra felidézte azt az ominózus napot. Nem akartak rá emlékezni.

Ahogy teltek a hónapok, egyre ritkultak a találkozások, ők a munkára, a gyerekekre, férjeik elfoglaltságára hivatkozva hagyták.

A kockás füzet bekerült Rita konyhaszekrényébe, a többi soha ki nem nyitott szakácskönyv közé.

Petra a bögrét mérőeszköznek használta, erre emlékezett még lánykorából. Amikor a kisfia véletlenül lelökte és letört a füle, inkább a vitrin legmélyére rejtette, nehogy végképp összetörjön.

Panni a tepsiben gyakran sütött, egészen addig, míg le nem cserélte a gáztűzhelyét. A modern légkeveréses sütőbe nem fért be, így évek óta a kamrapolc legmélyén porosodott.

Rita letörölte a könnyeit, és újra böngészni kezdte a kockás lapokra írt macskakaparást, majd rákeresett a neten a problémára.

Az “elrontott krémes” címszó alatt számtalan lehetőséget olvasott, mi okozhatja, hogy nem áll össze a tészta. Például, ha kimarad egy hozzávaló, ha rosszul mérik ki a lisztet, a cukrot, vagy a folyadékot. Ha nem megfelelő méretű a tepsi, akkor előfordulhat, hogy néhány milliméterrel vastagabb, vagy vékonyabb lesz, és már oda is az egész.

Csalódottan dobta le az asztalra a telefont, majd egy pillanat múlva felkapta és beszélni kezdett.

– Petra, megvan még a pöttyös bögre? – tért rögtön a lényegre, mihelyst a nővére felvette a telefont.
– Ne mondd, hogy még mindig ezen lovagolsz ennyi év után, hogy jutott eszedbe, pont május első vasárnapján ezzel jönni…
– Higgadj le és hallgass végig! – vágott a szavába Rita. – Krémest szeretnék sütni, de nem jön össze.
– Oké, viszem, és hívom Pannit is – enyhült meg a középső lány, ahogy végighallgatta húgát.
Egy óra múlva összedugták a fejüket a kifakult rózsaszín füzet felett. Ott volt a letört fülű pöttyös bögre és a lepattant zománcú tepsi is.

– Nem áll össze a tészta, az egész egy folyékony trutyi lesz – mutatta Rita az óriási keverőtálat.
– Biztos minden hozzávalót beletettél? – nézett bele Petra.
– Mindet, többször le is ellenőriztem. Semmit nem hagytam ki.
– Te mindent összekevertél? – szörnyedt el Panni.
Összenéztek és röhögni kezdtek. Anyu kockás füzete, amibe rengeteg receptet gyűjtött össze, csak a hozzávalókat tartalmazta. Az elkészítés módját feleslegesnek tartotta leírni, az egyértelmű volt. Neki.

Ritát gyerekkorában nem érdekelték a konyhai dolgok, nem vett részt a sütésben, csak az evésben. Panni mindig kuktáskodott, így pontosan tudta,  hogy a recept alsó sora már nem a tésztába való, hanem a krémbe.

Hamarosan szúrós szag töltötte be a lakást, csattogott a habverő, rotyogott a krém. Két óra múlva elégedetten szemlélték az eredményt. Tökéletes lett, majdnem olyan, mintha édesanyjuk sütötte volna.


Ítélet

– Fapina! – vágta oda a srác, majd felhúzta a nadrágját.

Otthagyta a reszkető, félmeztelen lányt az ágyon és kibontott egy üveg sört. Meghúzta, majd letette az asztalra.

– Idd meg és húzzál innen, nehogy nekem itt összehányj valamit.

– Nem kell a kurva söröd, te rohadék! – köpte le a lány minden bátorságát összeszedve. Tudta, hogy a pofont nem úszhatja meg, de mégis meg kellett tennie. Nem tűrt tovább, még akkor sem, ha ez azzal jár, hogy az utcán kell töltenie az éjszakát. Már csak néhány óra és felszállhat a hajnali vonatra. Addig meg kihúzza valahogy egy kocsmában, még van nála valamennyi pénz, a jegye már megvan.

Ezeket gondolta, miközben látta a kezet, ahogy…

Folytatás a Minerva Capitoliuma Magazinban

Utazás

– A francba! Tudtam, hogy átver! – csapta oda az asztalhoz Judit az egeret, úgy hogy a vele szemben ülő kolléganője felkapta a fejét.

– Mi történt? Nem kaptad meg a prémiumodat? – Magdi el sem tudta képzelni, mi más boríthatta ki ennyire Juditot a legnagyobb hajtás közepette.

Nem tudta, hogy miközben a kolléganője villámgyorsan ütötte a számokat az Excel táblázatba, átlag három percenként csekkolta a Facebookot.

„Kovács Tibor bejelentkezett itt: Panoráma Bisztró’ – olvasta a kezdőlapján.

– Átvert a szemét! Azt mondta üzleti ügyben Bécsbe megy, a főnöke küldte egy fontos tárgyalásra – tört fel belőle a zokogás.

– És? Mi történt? Szólj már valamit!  – állt fel Magdi egy papírzsebkendővel a kezében.

Folytatás a Minerva Capitoliuma magazinban

Egyszer volt, hol nem volt…

Az előző (2016. 2.) számban megjelent könyvheti beszámolóm lezárásához tartozom egy történettel. Íme:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy könyvesbolt és egy könyvtár. Az ott dolgozók a könyvek szerelmesei voltak, tudták, hogy az olvasás milyen fontos ahhoz, hogy az emberek jobban érezzék magukat.

Elhatározták hát, hogy segítenek szomorú, beteg gyermekek napjait vidámabbá tenni. Összefogtak, és bevonva a város apraja-nagyját könyvgyűjtési akciót hirdettek a kórház kis betegeinek.

A nagy nyári könyves ünnep idején az emberek adakozók voltak, és száznegyven könyv gyűlt össze. Ezt még megtoldották a saját könyveskamrájuk mélyén lapuló olvasnivalókkal is, így százhatvan példány került a dobozokba. Az egész rakományt kocsira pakolták, és meg sem álltak a gyógyítókig.

Útjukat jó nagy hírverés kísérte, hiszen nem mindennapi esemény volt ez. Beszámolt róla az újság, két rádió, a helyi és az országos televízió is, az utóbbi élő adásban. Szó se róla, volt miről beszélni, csuda jól mutattak a könyvek az újonnan átadott gyermekosztály szép polcain.

A kis betegek, a nővérek és az orvosok is nagyon megörültek a sok színes mesekönyvnek. Végre jobban fog telni az idő a bezártságban! Még a nagyobbak is felkapták az ujjukat a telefonjukról és a levegőben felejtették, amikor meglátták, hogy mit hoztak a foglalkoztató terembe.

A könyvesboltos és a könyvtáros megbizonyosodván, hogy valóban nagy meglepetést és boldogságot okoztak az ajándékkal, megfogadták, hogy ezentúl minden évben fognak gyűjteni és adományozni.

Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána:

http://www.szolnoktv.hu/hirek/?article_hid=39017

Szereplők:
Hetényi Géza Kórház Gyermekosztálya
Libri Könyvkereskedelmi Kft. Szolnoki Könyvesboltja
Verseghy Ferenc Könyvtár

A cikk megjelent: Kaptár, XXV. évf. 3. sz. p. 8.

Könyvtárat avattunk

2017. február 11-én átadtuk az olvasóknak a Verseghy Ferenc Könyvtár munkatársainak szakmai segítségével, illetve a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Könyvtári Szolgáltató Rendszer anyagi és szakmai támogatásával megújult a tiszainokai könyvtárat.

Hét éve jártam utoljára a tiszainokai könyvtárban, akkor a kis hely és a rossz körülmények ellenére is gyerekek voltak ott, akiken látszott, hogy otthon érzik magukat. Sokáig tartottam attól, hogy ha csökken a lakosságszám, akkor a könyvtárra is pusztulás vár. Sajnáltam a gyerekeket, akik anyagi okokból nem juthatnak korszerű könyvtári ellátáshoz. Aztán 2013-ban létrejött az együttműködés a falu és a megyei könyvtár között, és lassan elkezdődött az átalakulás, majd eljutottunk a teljes megújításhoz.

A terek átalakítását, festését az önkormányzat vállalta, a bútorokat, kiegészítőket pedig KSZR támogatásból a megyei könyvtár finanszírozta. Farkas Erzsébet a megyei könyvtár módszertani munkatársainak távsegítségével, de mégis egyedül varázsolta széppé ezt a helyet, és viseli gondját, mint egy igazi könyvtáros.

A megnyitó napján nagy volt a nyüzsgés a településen, megtelt a nagyterem, mindenki kíváncsian várta, milyen is lett a „falu új nappalija”. Az esemény fontosságát jelzi, hogy az átadó ünnepségre eljött Berecz Zsolt, a Jász-Nagykun Szolnok Megyei Közgyűlés alelnöke, illetve Boldog István országgyűlési képviselő is.

Az óvodások, iskolások verset mondtak, a Martfűi Damjanich János Szakképző Iskola diákjai zenés-táncos, verses műsorral készültek.

A nemzeti színű szalag átvágásakor tele volt a kis könyvtár a vendégekkel, öröm volt nézni a gyerekeket, ahogy birtokba vették a számunkra kialakított baglyos szőnyeges sarkot, dédelgetve a megnyitón kapott Könyvtármacit.

Dr. Fodor Péter, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár főigazgatója írta, egy amerikai közkönyvtáros szavait idézve, hogy „A feladatunk annak biztosítása, hogy senki ne menjen el úgy a könyvtárból, hogy ne vigyen magával valamit a kezében, a fejében vagy a szívében – legyen az egy könyv, egy információ vagy egy kellemes érzés.”

Biztos vagyok abban, hogy a megnyitóról mindenki hazavitt valamit. Én a bizonyosságot, hogy Inokán a könyvtár, a kultúra, a közösség megmarad, sőt folyamatosan fejlődik.

A cikk megjelent: Kaptár, XXVI. évf. 1. sz. p. 7.

Ott, ahol még sosem volt…

2017. június 14-én délután szokatlan nyüzsgés volt Hunyadfalván az Árpád úton. A könyvtár a hónapokig tartó munkálatok után végre újra kinyitott, a falu apraja-nagyja ott gyülekezett, hogy végre lássák a végeredményt.

Az önkormányzat által megszépített épületbe a Nemzeti Kulturális Alap és a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Könyvtárellátási Szolgáltató Rendszer anyagi és szakmai támogatásával új bútorok, eszközök, dokumentumok kerültek. A gyerekeket játszósarkot, a felnőtteket olvasófoteleket vehettek birtokba.

Polgármester asszony megnyitó beszédében elhangzott szavai megerősítették, hogy a megyei könyvtár, illetve a KSZR nélkül, a falu saját erejéből erre nem lett volna képes.

A mindössze 5,3 km2 nagyságú településen mintegy 214 fő lakik, a könyvtár az egyetlen hely, ahol a totyogó kisgyermektől kezdve az érettségiző kamaszon keresztül az idős nénikig mindenki megtalálja a maga örömét.

A megnyitón Sás Károly, a Csillaghúr könyvek szerzője, zeneszerző tartott kicsiknek és nagyoknak felejthetetlen élményű interaktív műsort.

Az előadás után a gyerekek még sokáig „fogva tartották” a művész urat, eszközeit, bábjait csodálva. A felnőttek is maradtak, kényelmesen eszegettek, beszélgettek. A kamaszok újra kisgyerekké váltak, amikor az óriási plüss könyvtármacit megkaparintották. Ölelgették, pózoltak, fotózkodtak vele, sőt azonnal posztolták is a közösségi oldalon.

Kollégáimmal a háttérből jóleső érzéssel figyeltük ezt a nyüzsgést.  Látszott, a lakosok otthon érzik magukat a könyvtárban, nem csak az ünnepség, a vendégek kedvéért jöttek el. A csillogó gyerekszemek, beszélgető, kacagó felnőttek láttán ismét megerősödött bennünk az érzés, hogy van értelme a munkánknak, igazi értéket hoztunk létre.

A cikk megjelent: Kaptár, XXVI. évf. 2. sz. p. 10.