Csapatépítés

Helena Lopes fotója a Pexels oldaláról

Hol a fenében vagyok? – gondolta, miközben fejét lassan forgatva szétnézett a szobában.
Ja, a hotel – jutott eszébe.
A fürdőszobában ekkor valaki lehúzta a vécét.
– Úristen, nem hiszem el, hogy megtettem! – ült fel Anett az ágyban. Abban a pillanatban már meg is bánta a hirtelen mozdulatot. A hasogató fejfájás olyan erős lett, hogy beleszédült. Visszafeküdt.
Kiszáradt szájában nyelve odatapadt a szájpadlásához, nyelt egyet, de nem érezte jobban magát. Szíve hevesen dobogni kezdett, versenyt lüktetett az agyával. Az éjjeliszekrényen ott állt egy pohár víz, nagy nehezen elmászott érte és mohón lehajtotta. Ettől szívdobogása enyhült, de tudta, a fejfájásán csak egy jó erős kávé segítene. Ahhoz viszont ki kellene mennie a fürdőbe. Akkor pedig szembe kellett volna néznie a férfival, aki éppen zuhanyozott. A kínos jelenetet nagyon el akarta kerülni. Visszafeküdt, becsukta a szemét, és foszlányos emlékei között kutakodva próbálta felidézni az éjszaka történteket.
Mindenről az a sok jäger tehet – gondolta. – Pedig már annyiszor megfogadtam, hogy nem iszom többet.

A hétvégi csapatépítő tréning a Főnök ötlete volt, jutalmul azért, mert megnyertek egy nagy pályázatot. Hónapok óta dolgozott az innovációs csapat a feladaton, egy százmilliós szerződés volt a tét. A kereskedelmi vállalatnak ez a projekt volt az utolsó esélye, hogy megússza a felvásárlást.
A Főnök azt mondta, innentől kezdve vége a hét szűk esztendőnek. Ezt bizonyítandó, a szokásos félévzáró értekezletet a város konferencia hoteljében tartották. Bónusz ajándékként, annak a nyolc főnek, aki dolgozott a projekten, szállást is foglalt. Így ők maradhattak hétvégére is – a wellness részleg korlátlan használatával.
Anett és csapata tudta értékelni a gesztust, valóban rájuk fért a lazítás. Hetek óta tizenkét óráztak, olykor hétvégén is be kellett menni. A férje tolerálta a dolgot, hiszen ő is éppen elég elfoglalt volt. Örült, hogy végre megérti a felesége, milyen az, amikor a munka beszippantja az embert. Házasságuk öt éve alatt inkább ő volt az, aki többet dolgozott. Szoftverfejlesztőként soha nem fogyott el a feladata, ha befejezte az egyik megbízást, várta három másik. Nem állt le, hiszen az volt az álmuk, hogy kertes házuk lesz a folyó partján. Megbeszélték, hogy a gyerek sem olyan sürgős még, hiszen ráérnek majd akkor, ha mindent meg tudnak neki adni. Addig meg hajtották a pénzt. Anett tanult, minden megbízást elvállalt, egyre feljebb jutott a ranglétrán a cégnél, ahová még gyakornokként került a főiskola elvégzése után.

A Nagy Megbízás volt eddigi munkájának csúcspontja. Élvezte minden pillanatát, különösen a túlórákat. Így nem az üres lakásban várta, hogy Jani hazaérjen. Minden nap örömmel és izgatottan ébredt, mindig ő ért be legkorábban az irodába. Általában Csaba, a cég beszerzője volt, aki hozzá hasonlóan elsőként érkezett és utolsóként távozott. Korábban csak futólag ismerték egymást, a havi értekezleteken találkoztak, és emailben intézték a megrendelésekkel kapcsolatos kommunikációt.
A munka során kiderült, mennyire egy húron pendülnek. Anett, mint a projekt vezetője, rögtön felismerte, milyen jól vág az esze a kollégájának, és képes stratégiákban gondolkodni. A rá szabott feladatot elvégezte, általában a megadott határidő előtt. Nem keresett kifogásokat, és nem töltötte felesleges fecsegéssel az időt.  

Egyre közelebb kerültek egymáshoz a táblázatok fölött, Anett reggelente egyre több időt töltött a tükör előtt. A munka hevében lassan eltűntek a korlátok, néha összeért a lábuk az asztal alatt. Ilyenkor egy gyors bocsánatkérés után kicsit elhúzódtak egymástól. Amikor egy húzós nap vége felé egyszerre nyúltak az egérért, az felért egy villámcsapással. Anett elkapta a kezét, és Csabára nézett. A férfi mereven bámulta a monitort, és nagyokat nyelt. A pillanat elmúlt, és Anett csak remélni tudta, hogy a másik asztalnál dolgozó kolléganője nem érezte azt a feszültséget, ami a levegőben vibrált.

Anett este otthon hosszan zuhanyozott. Jani – mint mindig, – fáradt volt,és már hetek óta kitért a felesége próbálkozásai elől. Aznap azonban a nő nem hagyta magát, szexi fehérneműt vett fel, és mindent megtett, hogy elcsábítsa a férfit. Jani meglepődött a heves viselkedésen, de nem utasította el a közeledést. Olyan régen voltak együtt, hogy nem sokáig tudott magán uralkodni. Anett csalódottan várta, hogy férje kezével és nyelvével elégítse ki. Nagyon igyekezett, de egy darabig semmi izgalmat nem érzett, már elmúlt az a heves vágy, ami egész délután tombolt benne. Fantáziájában újra felidézte az eseményeket, amelyek ezúttal nem értek véget azzal, hogy elkapja a kezét az egérről. Ebben az álomképben csak ketten voltak az irodában késő este…

Csaba jelenléte napról napra jobban zavarta. A férfi nem tett semmit, ami arra utalt volna, hogy próbálkozik nála. Nagyon figyeltek rá, hogy többet ne kerüljenek olyan közel egymáshoz, mint az egeres esetnél. Anett inkább otthonról dolgozott, már nem sok volt hátra a határidőből, nem akarta elszúrni. Csaba a vidéki beszállítókkal tárgyalt, így egy hétig nem találkoztak. A rend helyreállt, a projekt haladt, az utolsó napokban már az egész csapat együtt dolgozott, beszállt a Főnök is. Határidőre elkészültek, majd izgatottan vártak a pályázat eredményhirdetésére.

A támogatói döntéssel Anett feladata nem ért véget, mert a munkaértekezleten Csabával kellett bemutatni a projektet a cégnek. A közös prezentációkészítést Anett halogatta, betegségre hivatkozva nem ment be dolgozni, csak emailben küldözgették egymásnak a fájlokat. Így sem volt könnyű kitérni a férfi hatása elől, hiszen egész nap cseteltek.
– De jó kedved van! – köszöntötte Jani, amikor hazaért. Anett hirtelen lecsukta a laptop fedelét, mint akit rajtakaptak. Pedig csak munkáról volt szó, ha Jani végigolvasta volna, akkor sem talált volna benne semmi kompromittálót. Este az ágyban Anett nagyon csábító volt, tudta, muszáj újra rátalálnia a férjére, különben nem tudja magát türtőztetni. Csaba mágnesként vonzotta, elég volt csak rágondolnia, máris nedvesedett a bugyija. Nem tudta, hogy jutott el idáig, hiszen a férfi nem adott jeleket, hogy az érzés kölcsönös lenne.

Másnap reggel legszebb ruháját vette fel, fodrászhoz ment, a szokásosnál erősebben sminkelte ki magát. Mindezt maga előtt is azzal indokolta, hogy csak az előadás miatt készül ennyire. Óriási feszültségét maga sem értette, hiszen nem ez volt az első alkalom, amikor közönség előtt beszélt.
A Főnök beszéde alatt tűkön ült. Nem bánta, hogy érkezéskor elfogadta a pálinkát, amit az ügyfeles lányok kínáltak a bejáratnál. Csaba mellette ült az első sorban, de szerencsére elég nagy volt a székek között a távolság, így nem ért össze a térdük. Anett idegesen dobolt a lábával, mire a férfi rátette a kezét a combjára. Anett megdöbbenve nézett rá:

– Nyugi – kacsintott rá a férfi –, szuper vagy, menni fog! – mondta szélesen mosolyogva.
Anett merevsége feloldódott, mikor ő következett, már magabiztosan szólalt meg. Az előadás közepén Csaba bekapcsolódott, és rutinosan, egymást kiegészítve adták elő a projektet. A kollégák gratuláltak, a Főnök elismerően rázott kezet velük.
Ebéd után következett a csapatépítés, amikor kis csoportokban a foglalkozásvezetők irányításával különböző feladatokat kellett megoldaniuk. Anett megkönnyebbült, amikor a véletlen külön csapatba osztotta őket. A délután folyamán csak pár pillanatra látták egymást, ilyenkor Csaba mindig rámosolygott.
Anett összezavarodott. A férfi most tényleg flörtöl vele? Mégis mit képzel, hiszen neki gyereke van. Miért csinálja ezt? Eddig azzal győzködte magát, hogy biztosan csak beképzeli a köztük lévő vibrálást. Úgy gondolta, már kapott volna konkrét jelzést tőle, ha akarna valamit.
Vacsora előtt elfoglalták a szállásokat. A Főnök nagylelkű volt, mindenki saját lakosztályt kapott, engedélyezve, hogy a férjek, feleségek a közös vacsora után csatlakozzanak hozzájuk.

Anett ennek nagyon megörült, ha Jani idejön, akkor túléli az estét anélkül, hogy valami hülyeséget csinálna. Örömmel hívta telefonon, de férje ma is sokáig dolgozott, azt mondta, inkább hazamenne, mert nagyon fáradt. Majd holnap délelőtt jön, és együtt lesznek a wellnessben.

Anett az első jägert habozás nélkül hajtotta fel, még vacsora előtt, majd kezében egy újabb pohárral leült Csaba mellé.
– A feleséged nem jön? – érdeklődött.
– Nem, végre van egy szabad estéje, amit a barátnőivel tölthet, mert a gyereket elvitte az anyja.
– Akkor szalmák lettünk. Erre igyunk! – nyúlt Anett az újabb ital után.

Ahogy telt az idő, a társaság feloldódott, mindenkiből felszabadult az elmúlt hetek feszültsége. A harminc fős cég minden tagja mulatott, a férfiak levetették zakójukat, a lányok a gátlásaikat, hamarosan már az asztalon táncoltak. Csaba felkérte az egyik ügyfeles lányt, aki száz kilós termetét meghazudtoló fürgeséggel libbent a táncparkettre. Anett nézte őket, és maga is meglepődött az érzésein. Mardosta a féltékenység, hogy a férfi nem őt kérte fel táncolni. A kerek kolléganő teljesen átadta magát a zenének, Csaba nehezen bírta a tempót, segélykérőn nézett a nőre.
– Ments meg! – formázta a szája, mire Anett hahotázni kezdett. Kiürítette a poharát, majd cipőjét ledobva a táncolók közé sétált. Újra húszévesnek érezte magát, amikor semmi nem számított, csak a tánc, a pia és a bulik. Csaba elbűvölve nézte, ahogy Anett kibontotta a haját és táncolni kezdett. Pár perc után lassú szám következett, Csaba Anett felé nyúlt, de az asszony kitért előle.

– Ki kell mennem – mondta kezében a vadul vibráló telefonjával.
Csaba az előcsarnokban várt rá.
– Kimegyünk sétálni?
– Inkább igyunk valamit!
– Az is meglesz – kacsintott Csaba, és elővette a lapos üveget a belső zsebéből.
– Hihetetlen, hogy te mindenre gondolsz – adta meg magát Anett, és a férfibe karolt. – Menjünk!

Lüktetett az agya, ahogy az ágyon fekve koncentrált, de ez volt az utolsó emlék, amit fel tudott idézni.
– Mit tettem?! – tört ki belőle a zokogás.

A fürdőszobából kilépő férfi megdöbbenve nézte síró feleségét.


Családi örökség

Már megint nem elég! – csapta oda a lány az egeret az asztalhoz. Egy Excel tábla felett ült, előtte az asztalon csekkek, fizetési felszólítások hevertek szanaszét. Hó eleje volt, ilyenkor csinálta a szokásos összesítését, próbálta kisakkozni, hogyan éljék túl az aktuális hónapot. Összeadta a havi kötelező kiadásokat, a rezsit, a gyerek ebédjét, zsebpénzét, saját cigijét, az autóhitelt és a bevásárlás költségeit. Ezek azok, amire mindenképpen szükségük van. A bevételi sorban hónapról hónapra ugyanazok a tételek szerepeltek. Fizetés, másodállás fizetése, családi pótlék, árvaellátás.  Néha, amikor volt valami esemény (születésnap, névnap), akkor kaptak egy kis pluszt a rokonoktól. Ezekből vettek ruhát, egyéb extra kiadásokat fedeztek.

A végén kijött, hogy mennyi marad egész hónapra. Ezt elosztotta harminccal és megkapta, hogy mennyit költhet egy nap. Hetente osztotta be a pénzt. Ha ügyesen gazdálkodott (értsd egész héten sajtos, mustáros bermudán élt), akkor maradt a hétvégre, hogy el tudjon menni a barátnőivel szórakozni. De ez csak akkor volt tartható, ha a húga a barátjánál töltötte a hétvégét. Mert ebben az esetben nem kellett neki rendes ételt készíteni.

Minden egyes fillérnek pontosan tudta a helyét, rengeteg időt töltött akciós újságok, kuponok bogarászásával, keresve, hogy éppen hol vehetné meg legolcsóbban a háztartásban szükséges dolgokat. Többnyire turkálóból öltözködött, egyszerű ruhatára volt. Jól tudta, ha lemondana a cigiről, azt a pénzt mind elkölthetné magára, vehetne például rendes ételt vagy új ruhát. De mégsem tette. A cigi egészen jól csillapította az éhséget, ha nassolni támadt kedve, akkor megivott egy kávét és rágyújtott.
A boltokban célirányosan vásárolt, kerülte az olyan sorokat, ahol azok a termékek voltak, amiket megkívánhatott volna. Évek óta így élt.

Amikor kilenc évvel az apjuk után az anyjuk is meghalt, magukra maradtak. A közvetlen rokonok udvariassági látogatást tettek, elmondták az ilyenkor szokásos frázisokat (bármiben segíthetünk szóljatok stb.), majd elmentek.
Valahogy mégsem szánta rá magát, hogy telefonáljon nekik. Minek? Úgy volt vele, ha segíteni akarnak, akkor jöjjenek, segítsenek. Ne azért, mert ő azt mondja, hogy nem bírja fenntartani a házat, vagy nem tud enni adni a gyereknek.
Nem, nem fog alamizsnáért könyörögni!

Amikor elöntötte a kétségbeesés, mindig az anyjára gondolt. Valahogy ő is megoldotta, mikor annak idején tizenkilenc évesen öccse nevelésére kényszerült. Akkor is megoldotta, amikor özvegyen maradt három gyerekkel.
Ha az anyja képes volt a jég hátán is megélni, neki is menni fog. Mindig ebből az örökségből merített erőt. Egészen mostanáig. Nem bírt többet. Sem dolgozni, sem spórolni.

Ha letenném a cigit – húzta ki a sort a költségvetésből -, mindjárt könnyebb lenne. Akkor vehetnék neki új cipőt ebben a hónapban. Legközelebb meg egy farmert… De akkor mi marad nekem? Nem, valami mást kell kitalálni, nagyobb összegre van szükségem, egy hónap múlva kezdődik az iskola. Füzetek, táska, néhány új cucc. Ez minden kamasznak fontos év elején, meg kell tudnom adni neki. De hogyan?

Kiment a teraszra rágyújtani. Vajon Anyu hogyan csinálta, mikor egyedül maradt? Amikor az apja meghalt, a húga óvodás volt, ő majdnem tizennyolc. A nővérük huszonegy volt, már férjnél, szerencsére róla már nem kellett gondoskodni.

Százszor végiggondolta, a táblázat pontosan megmutatta, hogy ennél kevesebbet nem tud költeni. Tehát a bevételeket kell növelni. De hogyan? Minden pluszt elvállalt a munkahelyen, napi tíz órát robotolt, azért vett ki szabadságot, hogy a másodállásában dolgozzon. Ehhez kellett a kocsi is, pontosan fedezte a hitel törlesztőrészletét. Nem akart lemondani róla. Autó nélkül rosszabb lett volna, így legalább azt a látszatot fenn tudta tartani, hogy tulajdonképpen nem élnek rosszul.

Lehet, hogy mégis le kell tennem a cigit? Morfondírozott, miközben elnyomta a csikket a hamutartóban. Büdös, egészségtelen, drága is…

Visszament a konyhába és a rendelkezésre álló keretből elkezdte összeállítani a havi menüt. A sült csirkecomb, paprikás krumpli, pörkölt, tészta, főzelék helyett valami mást is kellene főzni. Elővette a nővérétől kapott szakácskönyvet, elkezdte böngészni, hátha talál valami egyszerű, olcsó ételt. A lapok közül kihullott egy befizetett csekkszelvény. Kezébe vette, és megpróbált rájönni, mi az. Kézzel írott csekk volt, megdobbant a szíve, ahogy felismerte anyja jellegzetes, szinte olvashatatlan macskakaparását. Nagy nehezen elolvasta a postabélyegző elhalványult dátumát: 1998.06.04. A címzett az informatikai iskola, ahová a gimiben járt. Ez az OKJ-s vizsgájának a csekkje!
Már emlékszik: nyolcezerötszáz forint akkor jelentős összeg volt, főleg pár hónappal a temetés után. Hogy is volt? Jött haza az iskolából, és hozta haza a nyomtatványokat. Jelentkezni kellett a számítástechnikai vizsgára. Két éve járt a tanfolyamra, ha most levizsgázik, akkor szakmája is lesz, nem csak érettségije. Továbbtanulni úgyis levelezőn fog, dolgoznia kell mellette. Muszáj letennie azt a vizsgát, akkor könnyebb lesz munkát találnia.

Be tudjuk fizetni? – kérdezte az anyját.
Valahogy biztos, ne izgulj, csak tanulj. Pár héttel később az anyja odaadta neki a pénzt, hogy menjen, fizesse be a csekket.
Honnan van a pénz? – nézett fekete ruhás, csont és bőr anyjára.
Eladtam a jegygyűrűket – válaszolta.
Na ne! Nem kellett volna, ennyit nem ér. Vedd vissza, inkább nem megyek el.
Ugyan már, ezek csak tárgyak, már mit számít? Úgysem hordtuk soha, csak bent állt a páncélban, tudod te is.

Köszi Anyu! – kiáltott fel. Ledobta a csekket, és ment a szekrényben eldugott fém kazettához. Ott tartották a családi ékszereket. Ballagásra kapott karika fülbevaló, drágaköves gyűrűk, elszakadt karkötők, láncok. Már semmi jelentőségük, soha nem fogja őket senki hordani. Nagy levegőt vett, majd mindet besöpörte egy borítékba.

Összeszorult torokkal lépett be az üzletbe. Éjszaka átgondolta, hogy mit fog mondani. Úgy tesz, mintha ékszert szeretne csináltatni, majd rákérdez, hogy vállalnak-e hozott aranyból készítést. Tudta, hogy nemleges lesz a válasz, mert utána nézett az interneten, ezért ment oda. Végtelenül szégyellte magát. Úgy érezte, egy tolvaj, aki meglopja a családját.

Az ékszerész hölgy pontosan azt mondta, amire számított: nem vállalnak hozott ékszer felhasználást, de beveszik a meglévőt és levonják a végösszegből.
Ezeket szeretném beszámíttatni – borította a pultra a boríték tartalmát.
Miközben a nő mérlegre tette a családi örökségét, ő égő arccal az előtte fekvő karkötő-katalógust nézte meredten, és próbálta visszanyelni a könnyeit.

Negyvenkilencezret tudok adni érte, ha megfelelő.
Tökéletes lesz, köszönöm!
Sikerült közben választani?
Ezt szeretném – mutatott egy vastag karperecre.
Ez körülbelül hatvanezer lenne.
Kicsit több, mint amennyi van nálam. Most kérem a pénzt, ha már kiszámolta, és majd visszajövök később.
Köszönöm! – mondta széles mosollyal az arcán, ahogy az ékszerész leszámolta a pénzt.

A boltból kilépve megkönnyebbülten gyújtott rá. Ez az összeg elég lesz az iskolakezdésre – gondolta. Sőt, felmehetünk Pestre vásárolni, akkor a Mekibe is beülhetünk. Hogy fog örülni a gyerek!


Havazás

Kamaszkora óta gyűlölte a hóesést. 
Ami a többieknek a mókát, a kacagást, a szánkózást és a hógolyózást jelentette, az neki a munkát.
Nem tudja, hány éves korában kezdte. Mikor elég idős ahhoz az ember, hogy dolgozni kezdjen? Csak arra emlékszik, hogy a munka volt az életük. Mindig dolgoztak, főleg akkor, amikor mások pihentek. Ilyen ez, ha az ember a kereskedelemből él. Mire a vevők jönnek legyen friss áru, tisztaság, meg száraz út. A harminc centis havat valakinek el kellett lapátolni az udvarról, hogy be tudjon állni a kenyeres kocsi, meg hogy a vevők el ne csússzanak. 

Ébresztő, négy óra van – hallotta az apja hangját a sötétben. – Gyere ki, esett a hó! 
És ő ment. Nagyot nyögve kikászálódott az ágyból, ivott egy maci kávét, felöltözött és lapátra kapott. Általában csak az apjával ketten csinálták, mert a nővérére a kistesó volt bízva. Ha szerencséje volt, akkor a húguk aludt reggelig. Ha nem, akkor ki kellett hozni szánkózni.
A vaslapát hangja a betonon elég jellegzetes, főleg, ha az ablak alatt tolják, úgyhogy a kicsi többnyire rögtön kipattant az ágyból, ahogy meghallotta.
Nővére az utcán húzta a szánkót a boldogan sikongató kislánnyal. Gyorsabban, gyorsabban, kiabálta a gyerek.
Ő a kapun belül dolgozott, és arra gondolt, milyen szerencse, hogy azt nem neki kell csinálni. Utált futni. Akkor már inkább a lapátolás, az legalább egyszerű és belátható folyamat. Csak tolni kell a havat, majd amikor a beton végén összegyűlik a kupac, alá kell nyúlni és a lehető legmesszebbre dobni, pontosan a széles hórakás tetejére. 
A két méter széles és húsz méter hosszú udvarral másfél óra alatt végeztek. Később már kettő kellett hozzá, a nagyját egyedül csinálta. Közben tehetetlenül figyelte apja küzdelmét. Látta, ahogy a sáv végére érve megáll és a lapátnyélre támaszkodva erőt gyűjt a dobáshoz. Erő azonban már nem volt csont és bőr karjaiban. A hókupac ott maradt a beton szélén egyedül, mint ő néhány hónappal később.


Az első hét

2016. 10. 07. Egy hét telt el a kinevezésem óta.

Ma túl vagyok két tévé szereplésen: egy 20 perces beszélgetősön és egy rövid élő adáson, az országos tévében.

Lenyomtam a napot, és mivel volt végre egy szabad estém, egyeztettem egy sminkes barátnőmmel. Kértem, tanítson meg profin sminkelni, hogy a dolgoknak ezen a részén ne görcsöljek annyira.

Hát igen. A szöveggel, a mondanivalóval nincsen gond, azon kevesebb a para. Mindig azon aggódom, hogy elég jól nézek-e ki?

Amikor ezen a munkahelyen helyettesként kezdtem dolgozni, akkor alap volt, hogy nincs mit felvenni. Hosszú órákat csesztem el arra, hogy vásároljak néhány megfelelő ruhadarabot, arra az esetre, ha meg kell jelennem valahol. Sikerült is párat beszereznem, de kiderült, hogy kevés, mert volt olyan hét, hogy 3x is meg kellett jelenni. Mégsem vehettem fel ugyanazt a ruhát…

Végül meguntam, és szakértőhöz fordultam, egy kedves barátnőm butikjában segített ki a profi sylist eladó.

Na, ez az egyik, ami megkülönbözteti a férfi vezetőt a nőitől. A férfinak nem kell azon aggódni, mit vegyen fel. Fehér ing, zakó, fekete nadrág, egy-két jó farmer, pár nyakkendő, és kész. Nem vesz alkalomhoz illő táskákat és ahhoz passzoló cipőket, nem kell vagyonokat költenie kozmetikusra, körmösre és fodrászra sem.

Nem aggódik a ruhatárán és azon, hogy a szülés után felszedett pár kilót, és egy nem túl előnyös tokás fénykép jelent meg róla az újságban.

Az első hét rohanása után elhatároztam, hogy úgy, mint Roosevelt, heti egyszer mérleget fogok készíteni, mi az, amit máshogy – jobban – kellene csinálnom.

E heti tanulság: az újságtól nem csak a cikket, hanem a fotót is el kell kérni megjelenés előtti megtekintésre.