Családi örökség

Már megint nem elég! – csapta oda a lány az egeret az asztalhoz. Egy Excel tábla felett ült, előtte az asztalon csekkek, fizetési felszólítások hevertek szanaszét. Hó eleje volt, ilyenkor csinálta a szokásos összesítését, próbálta kisakkozni, hogyan éljék túl az aktuális hónapot. Összeadta a havi kötelező kiadásokat, a rezsit, a gyerek ebédjét, zsebpénzét, saját cigijét, az autóhitelt és a bevásárlás költségeit. Ezek azok, amire mindenképpen szükségük van. A bevételi sorban hónapról hónapra ugyanazok a tételek szerepeltek. Fizetés, másodállás fizetése, családi pótlék, árvaellátás.  Néha, amikor volt valami esemény (születésnap, névnap), akkor kaptak egy kis pluszt a rokonoktól. Ezekből vettek ruhát, egyéb extra kiadásokat fedeztek.

A végén kijött, hogy mennyi marad egész hónapra. Ezt elosztotta harminccal és megkapta, hogy mennyit költhet egy nap. Hetente osztotta be a pénzt. Ha ügyesen gazdálkodott (értsd egész héten sajtos, mustáros bermudán élt), akkor maradt a hétvégre, hogy el tudjon menni a barátnőivel szórakozni. De ez csak akkor volt tartható, ha a húga a barátjánál töltötte a hétvégét. Mert ebben az esetben nem kellett neki rendes ételt készíteni.

Minden egyes fillérnek pontosan tudta a helyét, rengeteg időt töltött akciós újságok, kuponok bogarászásával, keresve, hogy éppen hol vehetné meg legolcsóbban a háztartásban szükséges dolgokat. Többnyire turkálóból öltözködött, egyszerű ruhatára volt. Jól tudta, ha lemondana a cigiről, azt a pénzt mind elkölthetné magára, vehetne például rendes ételt vagy új ruhát. De mégsem tette. A cigi egészen jól csillapította az éhséget, ha nassolni támadt kedve, akkor megivott egy kávét és rágyújtott.
A boltokban célirányosan vásárolt, kerülte az olyan sorokat, ahol azok a termékek voltak, amiket megkívánhatott volna. Évek óta így élt.

Amikor kilenc évvel az apjuk után az anyjuk is meghalt, magukra maradtak. A közvetlen rokonok udvariassági látogatást tettek, elmondták az ilyenkor szokásos frázisokat (bármiben segíthetünk szóljatok stb.), majd elmentek.
Valahogy mégsem szánta rá magát, hogy telefonáljon nekik. Minek? Úgy volt vele, ha segíteni akarnak, akkor jöjjenek, segítsenek. Ne azért, mert ő azt mondja, hogy nem bírja fenntartani a házat, vagy nem tud enni adni a gyereknek.
Nem, nem fog alamizsnáért könyörögni!

Amikor elöntötte a kétségbeesés, mindig az anyjára gondolt. Valahogy ő is megoldotta, mikor annak idején tizenkilenc évesen öccse nevelésére kényszerült. Akkor is megoldotta, amikor özvegyen maradt három gyerekkel.
Ha az anyja képes volt a jég hátán is megélni, neki is menni fog. Mindig ebből az örökségből merített erőt. Egészen mostanáig. Nem bírt többet. Sem dolgozni, sem spórolni.

Ha letenném a cigit – húzta ki a sort a költségvetésből -, mindjárt könnyebb lenne. Akkor vehetnék neki új cipőt ebben a hónapban. Legközelebb meg egy farmert… De akkor mi marad nekem? Nem, valami mást kell kitalálni, nagyobb összegre van szükségem, egy hónap múlva kezdődik az iskola. Füzetek, táska, néhány új cucc. Ez minden kamasznak fontos év elején, meg kell tudnom adni neki. De hogyan?

Kiment a teraszra rágyújtani. Vajon Anyu hogyan csinálta, mikor egyedül maradt? Amikor az apja meghalt, a húga óvodás volt, ő majdnem tizennyolc. A nővérük huszonegy volt, már férjnél, szerencsére róla már nem kellett gondoskodni.

Százszor végiggondolta, a táblázat pontosan megmutatta, hogy ennél kevesebbet nem tud költeni. Tehát a bevételeket kell növelni. De hogyan? Minden pluszt elvállalt a munkahelyen, napi tíz órát robotolt, azért vett ki szabadságot, hogy a másodállásában dolgozzon. Ehhez kellett a kocsi is, pontosan fedezte a hitel törlesztőrészletét. Nem akart lemondani róla. Autó nélkül rosszabb lett volna, így legalább azt a látszatot fenn tudta tartani, hogy tulajdonképpen nem élnek rosszul.

Lehet, hogy mégis le kell tennem a cigit? Morfondírozott, miközben elnyomta a csikket a hamutartóban. Büdös, egészségtelen, drága is…

Visszament a konyhába és a rendelkezésre álló keretből elkezdte összeállítani a havi menüt. A sült csirkecomb, paprikás krumpli, pörkölt, tészta, főzelék helyett valami mást is kellene főzni. Elővette a nővérétől kapott szakácskönyvet, elkezdte böngészni, hátha talál valami egyszerű, olcsó ételt. A lapok közül kihullott egy befizetett csekkszelvény. Kezébe vette, és megpróbált rájönni, mi az. Kézzel írott csekk volt, megdobbant a szíve, ahogy felismerte anyja jellegzetes, szinte olvashatatlan macskakaparását. Nagy nehezen elolvasta a postabélyegző elhalványult dátumát: 1998.06.04. A címzett az informatikai iskola, ahová a gimiben járt. Ez az OKJ-s vizsgájának a csekkje!
Már emlékszik: nyolcezerötszáz forint akkor jelentős összeg volt, főleg pár hónappal a temetés után. Hogy is volt? Jött haza az iskolából, és hozta haza a nyomtatványokat. Jelentkezni kellett a számítástechnikai vizsgára. Két éve járt a tanfolyamra, ha most levizsgázik, akkor szakmája is lesz, nem csak érettségije. Továbbtanulni úgyis levelezőn fog, dolgoznia kell mellette. Muszáj letennie azt a vizsgát, akkor könnyebb lesz munkát találnia.

Be tudjuk fizetni? – kérdezte az anyját.
Valahogy biztos, ne izgulj, csak tanulj. Pár héttel később az anyja odaadta neki a pénzt, hogy menjen, fizesse be a csekket.
Honnan van a pénz? – nézett fekete ruhás, csont és bőr anyjára.
Eladtam a jegygyűrűket – válaszolta.
Na ne! Nem kellett volna, ennyit nem ér. Vedd vissza, inkább nem megyek el.
Ugyan már, ezek csak tárgyak, már mit számít? Úgysem hordtuk soha, csak bent állt a páncélban, tudod te is.

Köszi Anyu! – kiáltott fel. Ledobta a csekket, és ment a szekrényben eldugott fém kazettához. Ott tartották a családi ékszereket. Ballagásra kapott karika fülbevaló, drágaköves gyűrűk, elszakadt karkötők, láncok. Már semmi jelentőségük, soha nem fogja őket senki hordani. Nagy levegőt vett, majd mindet besöpörte egy borítékba.

Összeszorult torokkal lépett be az üzletbe. Éjszaka átgondolta, hogy mit fog mondani. Úgy tesz, mintha ékszert szeretne csináltatni, majd rákérdez, hogy vállalnak-e hozott aranyból készítést. Tudta, hogy nemleges lesz a válasz, mert utána nézett az interneten, ezért ment oda. Végtelenül szégyellte magát. Úgy érezte, egy tolvaj, aki meglopja a családját.

Az ékszerész hölgy pontosan azt mondta, amire számított: nem vállalnak hozott ékszer felhasználást, de beveszik a meglévőt és levonják a végösszegből.
Ezeket szeretném beszámíttatni – borította a pultra a boríték tartalmát.
Miközben a nő mérlegre tette a családi örökségét, ő égő arccal az előtte fekvő karkötő-katalógust nézte meredten, és próbálta visszanyelni a könnyeit.

Negyvenkilencezret tudok adni érte, ha megfelelő.
Tökéletes lesz, köszönöm!
Sikerült közben választani?
Ezt szeretném – mutatott egy vastag karperecre.
Ez körülbelül hatvanezer lenne.
Kicsit több, mint amennyi van nálam. Most kérem a pénzt, ha már kiszámolta, és majd visszajövök később.
Köszönöm! – mondta széles mosollyal az arcán, ahogy az ékszerész leszámolta a pénzt.

A boltból kilépve megkönnyebbülten gyújtott rá. Ez az összeg elég lesz az iskolakezdésre – gondolta. Sőt, felmehetünk Pestre vásárolni, akkor a Mekibe is beülhetünk. Hogy fog örülni a gyerek!


Havazás

Kamaszkora óta gyűlölte a hóesést. 
Ami a többieknek a mókát, a kacagást, a szánkózást és a hógolyózást jelentette, az neki a munkát.
Nem tudja, hány éves korában kezdte. Mikor elég idős ahhoz az ember, hogy dolgozni kezdjen? Csak arra emlékszik, hogy a munka volt az életük. Mindig dolgoztak, főleg akkor, amikor mások pihentek. Ilyen ez, ha az ember a kereskedelemből él. Mire a vevők jönnek legyen friss áru, tisztaság, meg száraz út. A harminc centis havat valakinek el kellett lapátolni az udvarról, hogy be tudjon állni a kenyeres kocsi, meg hogy a vevők el ne csússzanak. 

Ébresztő, négy óra van – hallotta az apja hangját a sötétben. – Gyere ki, esett a hó! 
És ő ment. Nagyot nyögve kikászálódott az ágyból, ivott egy maci kávét, felöltözött és lapátra kapott. Általában csak az apjával ketten csinálták, mert a nővérére a kistesó volt bízva. Ha szerencséje volt, akkor a húguk aludt reggelig. Ha nem, akkor ki kellett hozni szánkózni.
A vaslapát hangja a betonon elég jellegzetes, főleg, ha az ablak alatt tolják, úgyhogy a kicsi többnyire rögtön kipattant az ágyból, ahogy meghallotta.
Nővére az utcán húzta a szánkót a boldogan sikongató kislánnyal. Gyorsabban, gyorsabban, kiabálta a gyerek.
Ő a kapun belül dolgozott, és arra gondolt, milyen szerencse, hogy azt nem neki kell csinálni. Utált futni. Akkor már inkább a lapátolás, az legalább egyszerű és belátható folyamat. Csak tolni kell a havat, majd amikor a beton végén összegyűlik a kupac, alá kell nyúlni és a lehető legmesszebbre dobni, pontosan a széles hórakás tetejére. 
A két méter széles és húsz méter hosszú udvarral másfél óra alatt végeztek. Később már kettő kellett hozzá, a nagyját egyedül csinálta. Közben tehetetlenül figyelte apja küzdelmét. Látta, ahogy a sáv végére érve megáll és a lapátnyélre támaszkodva erőt gyűjt a dobáshoz. Erő azonban már nem volt csont és bőr karjaiban. A hókupac ott maradt a beton szélén egyedül, mint ő néhány hónappal később.


Az első hét

2016. 10. 07. Egy hét telt el a kinevezésem óta.

Ma túl vagyok két tévé szereplésen: egy 20 perces beszélgetősön és egy rövid élő adáson, az országos tévében.

Lenyomtam a napot, és mivel volt végre egy szabad estém, egyeztettem egy sminkes barátnőmmel. Kértem, tanítson meg profin sminkelni, hogy a dolgoknak ezen a részén ne görcsöljek annyira.

Hát igen. A szöveggel, a mondanivalóval nincsen gond, azon kevesebb a para. Mindig azon aggódom, hogy elég jól nézek-e ki?

Amikor ezen a munkahelyen helyettesként kezdtem dolgozni, akkor alap volt, hogy nincs mit felvenni. Hosszú órákat csesztem el arra, hogy vásároljak néhány megfelelő ruhadarabot, arra az esetre, ha meg kell jelennem valahol. Sikerült is párat beszereznem, de kiderült, hogy kevés, mert volt olyan hét, hogy 3x is meg kellett jelenni. Mégsem vehettem fel ugyanazt a ruhát…

Végül meguntam, és szakértőhöz fordultam, egy kedves barátnőm butikjában segített ki a profi sylist eladó.

Na, ez az egyik, ami megkülönbözteti a férfi vezetőt a nőitől. A férfinak nem kell azon aggódni, mit vegyen fel. Fehér ing, zakó, fekete nadrág, egy-két jó farmer, pár nyakkendő, és kész. Nem vesz alkalomhoz illő táskákat és ahhoz passzoló cipőket, nem kell vagyonokat költenie kozmetikusra, körmösre és fodrászra sem.

Nem aggódik a ruhatárán és azon, hogy a szülés után felszedett pár kilót, és egy nem túl előnyös tokás fénykép jelent meg róla az újságban.

Az első hét rohanása után elhatároztam, hogy úgy, mint Roosevelt, heti egyszer mérleget fogok készíteni, mi az, amit máshogy – jobban – kellene csinálnom.

E heti tanulság: az újságtól nem csak a cikket, hanem a fotót is el kell kérni megjelenés előtti megtekintésre.