Családi örökség

Már megint nem elég! – csapta oda a lány az egeret az asztalhoz. Egy Excel tábla felett ült, előtte az asztalon csekkek, fizetési felszólítások hevertek szanaszét. Hó eleje volt, ilyenkor csinálta a szokásos összesítését, próbálta kisakkozni, hogyan éljék túl az aktuális hónapot. Összeadta a havi kötelező kiadásokat, a rezsit, a gyerek ebédjét, zsebpénzét, saját cigijét, az autóhitelt és a bevásárlás költségeit. Ezek azok, amire mindenképpen szükségük van. A bevételi sorban hónapról hónapra ugyanazok a tételek szerepeltek. Fizetés, másodállás fizetése, családi pótlék, árvaellátás.  Néha, amikor volt valami esemény (születésnap, névnap), akkor kaptak egy kis pluszt a rokonoktól. Ezekből vettek ruhát, egyéb extra kiadásokat fedeztek.

A végén kijött, hogy mennyi marad egész hónapra. Ezt elosztotta harminccal és megkapta, hogy mennyit költhet egy nap. Hetente osztotta be a pénzt. Ha ügyesen gazdálkodott (értsd egész héten sajtos, mustáros bermudán élt), akkor maradt a hétvégre, hogy el tudjon menni a barátnőivel szórakozni. De ez csak akkor volt tartható, ha a húga a barátjánál töltötte a hétvégét. Mert ebben az esetben nem kellett neki rendes ételt készíteni.

Minden egyes fillérnek pontosan tudta a helyét, rengeteg időt töltött akciós újságok, kuponok bogarászásával, keresve, hogy éppen hol vehetné meg legolcsóbban a háztartásban szükséges dolgokat. Többnyire turkálóból öltözködött, egyszerű ruhatára volt. Jól tudta, ha lemondana a cigiről, azt a pénzt mind elkölthetné magára, vehetne például rendes ételt vagy új ruhát. De mégsem tette. A cigi egészen jól csillapította az éhséget, ha nassolni támadt kedve, akkor megivott egy kávét és rágyújtott.
A boltokban célirányosan vásárolt, kerülte az olyan sorokat, ahol azok a termékek voltak, amiket megkívánhatott volna. Évek óta így élt.

Amikor kilenc évvel az apjuk után az anyjuk is meghalt, magukra maradtak. A közvetlen rokonok udvariassági látogatást tettek, elmondták az ilyenkor szokásos frázisokat (bármiben segíthetünk szóljatok stb.), majd elmentek.
Valahogy mégsem szánta rá magát, hogy telefonáljon nekik. Minek? Úgy volt vele, ha segíteni akarnak, akkor jöjjenek, segítsenek. Ne azért, mert ő azt mondja, hogy nem bírja fenntartani a házat, vagy nem tud enni adni a gyereknek.
Nem, nem fog alamizsnáért könyörögni!

Amikor elöntötte a kétségbeesés, mindig az anyjára gondolt. Valahogy ő is megoldotta, mikor annak idején tizenkilenc évesen öccse nevelésére kényszerült. Akkor is megoldotta, amikor özvegyen maradt három gyerekkel.
Ha az anyja képes volt a jég hátán is megélni, neki is menni fog. Mindig ebből az örökségből merített erőt. Egészen mostanáig. Nem bírt többet. Sem dolgozni, sem spórolni.

Ha letenném a cigit – húzta ki a sort a költségvetésből -, mindjárt könnyebb lenne. Akkor vehetnék neki új cipőt ebben a hónapban. Legközelebb meg egy farmert… De akkor mi marad nekem? Nem, valami mást kell kitalálni, nagyobb összegre van szükségem, egy hónap múlva kezdődik az iskola. Füzetek, táska, néhány új cucc. Ez minden kamasznak fontos év elején, meg kell tudnom adni neki. De hogyan?

Kiment a teraszra rágyújtani. Vajon Anyu hogyan csinálta, mikor egyedül maradt? Amikor az apja meghalt, a húga óvodás volt, ő majdnem tizennyolc. A nővérük huszonegy volt, már férjnél, szerencsére róla már nem kellett gondoskodni.

Százszor végiggondolta, a táblázat pontosan megmutatta, hogy ennél kevesebbet nem tud költeni. Tehát a bevételeket kell növelni. De hogyan? Minden pluszt elvállalt a munkahelyen, napi tíz órát robotolt, azért vett ki szabadságot, hogy a másodállásában dolgozzon. Ehhez kellett a kocsi is, pontosan fedezte a hitel törlesztőrészletét. Nem akart lemondani róla. Autó nélkül rosszabb lett volna, így legalább azt a látszatot fenn tudta tartani, hogy tulajdonképpen nem élnek rosszul.

Lehet, hogy mégis le kell tennem a cigit? Morfondírozott, miközben elnyomta a csikket a hamutartóban. Büdös, egészségtelen, drága is…

Visszament a konyhába és a rendelkezésre álló keretből elkezdte összeállítani a havi menüt. A sült csirkecomb, paprikás krumpli, pörkölt, tészta, főzelék helyett valami mást is kellene főzni. Elővette a nővérétől kapott szakácskönyvet, elkezdte böngészni, hátha talál valami egyszerű, olcsó ételt. A lapok közül kihullott egy befizetett csekkszelvény. Kezébe vette, és megpróbált rájönni, mi az. Kézzel írott csekk volt, megdobbant a szíve, ahogy felismerte anyja jellegzetes, szinte olvashatatlan macskakaparását. Nagy nehezen elolvasta a postabélyegző elhalványult dátumát: 1998.06.04. A címzett az informatikai iskola, ahová a gimiben járt. Ez az OKJ-s vizsgájának a csekkje!
Már emlékszik: nyolcezerötszáz forint akkor jelentős összeg volt, főleg pár hónappal a temetés után. Hogy is volt? Jött haza az iskolából, és hozta haza a nyomtatványokat. Jelentkezni kellett a számítástechnikai vizsgára. Két éve járt a tanfolyamra, ha most levizsgázik, akkor szakmája is lesz, nem csak érettségije. Továbbtanulni úgyis levelezőn fog, dolgoznia kell mellette. Muszáj letennie azt a vizsgát, akkor könnyebb lesz munkát találnia.

Be tudjuk fizetni? – kérdezte az anyját.
Valahogy biztos, ne izgulj, csak tanulj. Pár héttel később az anyja odaadta neki a pénzt, hogy menjen, fizesse be a csekket.
Honnan van a pénz? – nézett fekete ruhás, csont és bőr anyjára.
Eladtam a jegygyűrűket – válaszolta.
Na ne! Nem kellett volna, ennyit nem ér. Vedd vissza, inkább nem megyek el.
Ugyan már, ezek csak tárgyak, már mit számít? Úgysem hordtuk soha, csak bent állt a páncélban, tudod te is.

Köszi Anyu! – kiáltott fel. Ledobta a csekket, és ment a szekrényben eldugott fém kazettához. Ott tartották a családi ékszereket. Ballagásra kapott karika fülbevaló, drágaköves gyűrűk, elszakadt karkötők, láncok. Már semmi jelentőségük, soha nem fogja őket senki hordani. Nagy levegőt vett, majd mindet besöpörte egy borítékba.

Összeszorult torokkal lépett be az üzletbe. Éjszaka átgondolta, hogy mit fog mondani. Úgy tesz, mintha ékszert szeretne csináltatni, majd rákérdez, hogy vállalnak-e hozott aranyból készítést. Tudta, hogy nemleges lesz a válasz, mert utána nézett az interneten, ezért ment oda. Végtelenül szégyellte magát. Úgy érezte, egy tolvaj, aki meglopja a családját.

Az ékszerész hölgy pontosan azt mondta, amire számított: nem vállalnak hozott ékszer felhasználást, de beveszik a meglévőt és levonják a végösszegből.
Ezeket szeretném beszámíttatni – borította a pultra a boríték tartalmát.
Miközben a nő mérlegre tette a családi örökségét, ő égő arccal az előtte fekvő karkötő-katalógust nézte meredten, és próbálta visszanyelni a könnyeit.

Negyvenkilencezret tudok adni érte, ha megfelelő.
Tökéletes lesz, köszönöm!
Sikerült közben választani?
Ezt szeretném – mutatott egy vastag karperecre.
Ez körülbelül hatvanezer lenne.
Kicsit több, mint amennyi van nálam. Most kérem a pénzt, ha már kiszámolta, és majd visszajövök később.
Köszönöm! – mondta széles mosollyal az arcán, ahogy az ékszerész leszámolta a pénzt.

A boltból kilépve megkönnyebbülten gyújtott rá. Ez az összeg elég lesz az iskolakezdésre – gondolta. Sőt, felmehetünk Pestre vásárolni, akkor a Mekibe is beülhetünk. Hogy fog örülni a gyerek!


Havazás

Kamaszkora óta gyűlölte a hóesést. 
Ami a többieknek a mókát, a kacagást, a szánkózást és a hógolyózást jelentette, az neki a munkát.
Nem tudja, hány éves korában kezdte. Mikor elég idős ahhoz az ember, hogy dolgozni kezdjen? Csak arra emlékszik, hogy a munka volt az életük. Mindig dolgoztak, főleg akkor, amikor mások pihentek. Ilyen ez, ha az ember a kereskedelemből él. Mire a vevők jönnek legyen friss áru, tisztaság, meg száraz út. A harminc centis havat valakinek el kellett lapátolni az udvarról, hogy be tudjon állni a kenyeres kocsi, meg hogy a vevők el ne csússzanak. 

Ébresztő, négy óra van – hallotta az apja hangját a sötétben. – Gyere ki, esett a hó! 
És ő ment. Nagyot nyögve kikászálódott az ágyból, ivott egy maci kávét, felöltözött és lapátra kapott. Általában csak az apjával ketten csinálták, mert a nővérére a kistesó volt bízva. Ha szerencséje volt, akkor a húguk aludt reggelig. Ha nem, akkor ki kellett hozni szánkózni.
A vaslapát hangja a betonon elég jellegzetes, főleg, ha az ablak alatt tolják, úgyhogy a kicsi többnyire rögtön kipattant az ágyból, ahogy meghallotta.
Nővére az utcán húzta a szánkót a boldogan sikongató kislánnyal. Gyorsabban, gyorsabban, kiabálta a gyerek.
Ő a kapun belül dolgozott, és arra gondolt, milyen szerencse, hogy azt nem neki kell csinálni. Utált futni. Akkor már inkább a lapátolás, az legalább egyszerű és belátható folyamat. Csak tolni kell a havat, majd amikor a beton végén összegyűlik a kupac, alá kell nyúlni és a lehető legmesszebbre dobni, pontosan a széles hórakás tetejére. 
A két méter széles és húsz méter hosszú udvarral másfél óra alatt végeztek. Később már kettő kellett hozzá, a nagyját egyedül csinálta. Közben tehetetlenül figyelte apja küzdelmét. Látta, ahogy a sáv végére érve megáll és a lapátnyélre támaszkodva erőt gyűjt a dobáshoz. Erő azonban már nem volt csont és bőr karjaiban. A hókupac ott maradt a beton szélén egyedül, mint ő néhány hónappal később.


Születésnap

Képzeletben születésnapi bulit szervezek, lázasan készülök a nagy napra. Első lépés a vendéglista. Vajon mekkora társaságnak örülne? Sosem szerette a felhajtást, maradjunk a szűk családnál.
Akkor nézzük csak itt lenne három lánya, három veje, három fiú és két lány unokája. Ha a buli összejönne, a vendégek többsége számára ismeretlen lenne. Ennyi vendég pont elég, elférnénk a konyhámban. Vagyis a konyhájában. A Zsolnayval, terítenénk, amit tényleg csak igazi ünnepnapon veszünk elő. Nem is került az asztalra már tizenhárom éve, mert félünk, hogy összetörjük. Ugyan, mit szólna Anyu? Hogy még arra sem vagyunk képesek nélküle, hogy vigyázzunk a drága étkészletre?

Ajándékba az új otthonkán kívül biztos személyes dolgokat kapna. Az unokáktól rajzot, nyakába tejbüfit, családi fotóalbumot retusált régi képekkel, azokból az időkből, amikor még a férje is élt.

Hetven év kerek szám, ilyenkor a családok nagyon készülnek, hogy ünnepeljenek. 

Elképzelem Anyut, milyen boldog lenne, ha látná a családját egybe. Stresszelne és mindenbe belekötne, de tudom, a szíve mélyén örülne, hogy mégsem élt hiába, minden gyermekének kerek lett  a világa.

2020.12.05.


Konzervált szeretet

Pakolom el a hétvégi ebéd romjait, bemegyek a kamrába elővenni egy dobozt a maradéknak. Sokáig keresem a megfelelő méretűt, természetesen a legalsó a legmegfelelőbb. Előveszem és rácsodálkozom, milyen régen nem volt a kezemben. Leveszem a tetőt, kiáramlik a birsalmasajt összetéveszthetetlen illata és a múltba repít.

Egy őszi reggelen felébredtem és rögtön megéreztem az édeskés illatot. Fogtam a macimat és kimentem a konyhába.
– Mikor lesz kész? – kérdeztem Anyut.
– Majd este – mondta és kavarta tovább az óriási lábasban a sötét színű masszát.
– Megkóstolhatom? – nyújtogattam a nyakam mohón a lábas fölé.
– Még nem, majd szólok.
Egész nap a konyhában sündörögtem, pedig általában egész nap az udvaron játszottam. Anyu alig tudott eltávolítani a tűzhely közeléből.
– Menj ki Apádhoz, ahogy máskor is! – zavart ki többször is, de én időről időre visszatértem.
– Segítek kavarni, jó?
– Na jó, de közben ne nyalakodj!
Felültetett a konyhapultra, és kezembe adta a nagy kavarófát. A hosszú nyél végén egy háromszög volt, aminek egyik szára hosszabb volt a többinél. Ez ért bele a pépbe, így a karunk elég messze volt ahhoz, hogy a felfröcsögő lé ne égesse meg.

Fáradhatatlanul kavartam, néha cseréltünk. Délutánra készen lett a birsalmasajt. Elővettük a kis üvegtálakat, néhány nagyobb dobozt. A sajt még folyékony volt, Anyu szedőkanállal merte a tálakba. Egy kis adagot még langyosan bekebeleztem, többet nem lehetett, meg kellett várni, míg megköt.

Ritkán előfordult, hogy sok birsalma volt, így maradt belőle a következő évre is, akkora már teljesen megkeményedett, alig lehetett vágni. Azt szerettem a legjobban, kis darabokat vágtam, és magában elropogtattam. A családban rajtam kívül senkinek nem volt a kedvence.

Amikor felnőttünk, valahogy a birsalma elmaradt. Egy idő után hiányozni kezdett és rágni kezdtem a fülét, hogy csináljunk birsalmasajtot. Nem akarta, azt mondta túl macerás.
– Meg kell pucolni, fel kell vágni apróra, egész nap főzni, hogy teljesen pépes legyen.
– Miért nem turmixszolod össze?
– Tudod, hogy utálom előszedni, meg utána elmosni a gépet.
– Majd segítek!

Nagy nehezen ráállt, ezután évekig együtt készítettük az őszi csemegét. Nem volt fánk, de egy környékbeli bácsi minden évben, a szüret utáni napon két nagy kosárral hozott. A másnapi program mindig a befőzés volt. Emlékszem, egyszer előző nap sokáig buliztam, kómás fejjel a hátam közepére sem kívántam a munkát, de muszáj volt. Az ígéret az ígéret, a sajt az sajt. Ha enni akartam, tenni kellett.

A következő évben egy őszi reggelen csöngettek. Kinéztem, Csendes bácsi állt a kapuban, biciklijén két nagy kosárral. Összébb húztam magamon a fekete kardigánt és kimentem. Megráztam a fejem, mondtam, hogy nem kérem. Már nincs, aki befőzze. Az öreg levette a kalapját, lehorgasztott fejjel állt egy kicsit, majd intett és elkerekezett.

Állok a konyhában, mélyen beleszippantok a dobozba, az illatra összefut a nyál a számban. Hosszú évek óta nem ettem birsalmasajtot. Vajon Csendes bácsinak megvannak még a fái? Meg kellene próbálni, talán a lányaim is szeretnék…


Miért?

avagy rövid eszmefuttatás arról, miért kell másként gondolkodnunk – és cselekednünk

Forrás: DET KGL Bibliotek, saját fotó

A könyvtárak hagyományos küldetése a gyűjtés, feltárás, megőrzés. Mi ezt azonban nem öncélúan tesszük, hanem azért, hogy a felhalmozott értékeket közkinccsé tegyük.

Egy közvetítő kapocs vagyunk a könyv (információ) és az olvasó között. Az emberek, főleg a fiatalok napjainkban mintha eltávolodtak volna az írott kultúrától. Meg kell tudnunk újra mutatni, mi az az érték, amit a könyvek (az igazán jó könyvek) őriznek és közvetítenek. Újra és újra láttatnunk kell, hogy az írott bölcsesség inspirál, utat mutat, ha kell feltölt, kikapcsol, szórakoztat.

El kell érnünk, hogy felismerjék, múlt nélkül nincsen jövő. Nem lehet rohanni, néha le kell lassulni, sőt meg is kell állni.

Mi a nyugalom szigete vagyunk, akkor is, amikor kint rohan a világ. Ebben a kettősségben könyvtárak nehéz helyzetben vannak, hiszen közben nekünk is rohannunk kell a trendekkel, különben könnyen elavulttá válunk.

Ez a szakasz, az utóbbi pár év stagnálása útkeresés volt. A 24. órában vagyunk, aki most nem vált szemléletet, végképp lemarad.

Azt kell tennünk, amire vágynak a város lakói, vagyis a szolgálandó közönség. Nem elég, ha azt hisszük, mindent megteszünk, és jól csináljuk, ha a számok mást mutatnak.

Einstein szerint „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.”

Mindig erre gondolok, amikor valaki kérdezi, ugyan, mire jó a minőségirányítás? Mire az a sok papír, adminisztráció? Ettől biztos nem lesz több olvasó. De igen, lehet.

Ehhez azonban paradigmaváltásra van szükség. A minőségirányítás önmagában nem cél, hanem egy eszköz ehhez. Nem öncélúan kell azért dolgozni, hogy kipipáljunk valamit a kötelező dokumentumok listájából, és összeszedjünk még 100 pontot az önértékeléshez. Hanem azért, hogy jobbak legyünk. Mert ez a jó látszik kifelé. Nem csak mondani kell, hogy a használókért vagyunk, hanem úgy is kell tenni. Nem elég megfogalmazni egy jól hangzó minőségpolitikai nyilatkozatot, hanem minden kollégának hinnie kell benne és eszerint kell végeznünk munkánkat. Nem elég igény-és elégedettmérést végezni, hanem az eredmények alapján – ha szükséges – változtatni kell.

Mi tudjuk, hogy a könyvtárak milyen nagyszerűek, ideje, hogy a külvilág is megtudja. Vannak napok, amikor mi magunk is kételkedünk, amikor nem jönnek a látogatók egy író-olvasó találkozóra a várt számban, amikor fenntartónktól nem érkezik érdembeli visszajelzés munkánkról, amikor a statisztikákat böngésszük, amikor megkapjuk a fizetésünket…

Ne higgyünk a károgóknak, akik azt mondják, a szakmának leáldozott, és évtizedek múlva már nem lesz ránk szükség. Értékeink ma is fontosak. Ha mi nem hiszünk ebben, akkor hogyan várjuk, hogy erről meg tudjuk győzni közönségünket? Én hiszek abban, hogy mint a mesékben, az értékekkel rendelkező, azok mellett a kitartó szegénylegény végül elnyeri jutalmát.

És te hiszel benne? Ha nem akkor ajánlom figyelmedbe Neil Gaiman amerikai író szavait:

A könyvtár az információ tárháza, amelyhez minden állampolgár szabadon hozzáférhet. Beleértve az egészségügyi információkat, a mentális egészségügyi információkat. A könyvtár közösségi tér. Biztonságos zug, menedék a világ elől. Az a hely, ahol könyvtárosok vannak. Már most el kellene gondolkodnunk azon, milyenek lesznek a jövő könyvtárai. Az e-mail, a szöveg, az írott információ korában az írástudóság fontosabbá vált, mint valaha. Olvasnunk és írnunk kell, világpolgárokra van szükségünk, akik magabiztosan olvasnak, felfogják az olvasott szöveg lényegét, értik a nüansznyi különbségeket, és képesek megértetni magukat. A könyvtárak valójában a jövőbe nyíló kapuk.

Forrás: Neil Gaiman: Kilátás az erkényről. Válogatott írások, Agave Kiadó, 2016. p. 27.

 A cikk megjelent: Kaptár,  XXVII. évf. 1. (130.) sz. p. 1-2. (2018.)


Krémes

krémes receptje

– Nem igaz, hogy nem sikerül! – csapta oda Rita a habverőt a konyhapultra. A sűrű sárga lé beterítette a csempét.

Leült egy székre és hosszan bámulta a franciakockás füzetlapokat.

 

Tíz éve itt van a szekrényében, és még egyszer sem sütött semmit a receptek alapján – merengett el. Pedig mennyit harcolt érte a testvéreivel, hogy az övé legyen.

Amikor az édesanyjuk megbetegedett, jobban összetartottak, mint valaha. Rájuk nem jellemző módon viták nélkül, hatékonyan szervezték át az életüket, hogy mindig legyen valaki vele. Amikor elment, közösen intézkedtek a temetésről, még azon sem szólalkoztak össze, melyik urnát válasszák. Pedig addigi életükben folyamatosan jelen voltak az apró szurkálódások, a versengés az elfoglalt szülők figyelméért. Azon az őszi napon végtelenül higgadtak lettek, többé nem volt miért megküzdeni.

A temetés után a családi házban a férjeik értetlenül nézték, ahogy kedves feleségeik marakodó kislányokká változnak. Képtelenek voltak megegyezni a hagyatékon. A telek, a ház, a bútorok könnyen mentek, hiszen korábban már csendesen felosztották egymás között.

Az utolsó napokban, amikor órákig tehetetlenül ücsörögtek a kórházi folyosókon eldöntötték, hogy ők bizony nem lesznek olyanok, akik a szülők halálakor elfordulnak egymástól. Velük az nem fordulhat elő. Nincs az a pénz, ami annyit érne, hogy összevesszenek, ne beszéljenek egymással, mint a felmenőik közül oly sokan.

Ennek ellenére, amikor eljött a napja, hogy kipakolják a szekrényeket, kirobbant a feszültség. Mindenki ugyanazt akarta az anyjuk konyhájából. Azt képzelték, ha birtokukban lesznek a tárgyak, akkor megszerzik a tudást is.

A férjek mindent elkövettek, hogy megoldják a helyzetet, nem is értették, hogy lehet vérre menni egy szakadozó kockás füzet, egy csorba pöttyös bögre és egy lepattogzott zománcú tepsi miatt.

Petra férje zárta le a vitát, azzal,  hogy húzzanak sorsot. A papírfecniknek köszönhetően végül a kedélyek elcsitultak, de a feszültség ott maradt. A nővérek hazamentek és a megszerzett trófeákat saját konyhájukban helyezték el.

Amikor egymáshoz mentek látogatóba, a tárgyak látványa újra és újra felidézte azt az ominózus napot. Nem akartak rá emlékezni.

Ahogy teltek a hónapok, egyre ritkultak a találkozások, ők a munkára, a gyerekekre, férjeik elfoglaltságára hivatkozva hagyták.

A kockás füzet bekerült Rita konyhaszekrényébe, a többi soha ki nem nyitott szakácskönyv közé.

Petra a bögrét mérőeszköznek használta, erre emlékezett még lánykorából. Amikor a kisfia véletlenül lelökte és letört a füle, inkább a vitrin legmélyére rejtette, nehogy végképp összetörjön.

Panni a tepsiben gyakran sütött, egészen addig, míg le nem cserélte a gáztűzhelyét. A modern légkeveréses sütőbe nem fért be, így évek óta a kamrapolc legmélyén porosodott.

Rita letörölte a könnyeit, és újra böngészni kezdte a kockás lapokra írt macskakaparást, majd rákeresett a neten a problémára.

Az “elrontott krémes” címszó alatt számtalan lehetőséget olvasott, mi okozhatja, hogy nem áll össze a tészta. Például, ha kimarad egy hozzávaló, ha rosszul mérik ki a lisztet, a cukrot, vagy a folyadékot. Ha nem megfelelő méretű a tepsi, akkor előfordulhat, hogy néhány milliméterrel vastagabb, vagy vékonyabb lesz, és már oda is az egész.

Csalódottan dobta le az asztalra a telefont, majd egy pillanat múlva felkapta és beszélni kezdett.

– Petra, megvan még a pöttyös bögre? – tért rögtön a lényegre, mihelyst a nővére felvette a telefont.
– Ne mondd, hogy még mindig ezen lovagolsz ennyi év után, hogy jutott eszedbe, pont május első vasárnapján ezzel jönni…
– Higgadj le és hallgass végig! – vágott a szavába Rita. – Krémest szeretnék sütni, de nem jön össze.
– Oké, viszem, és hívom Pannit is – enyhült meg a középső lány, ahogy végighallgatta húgát.
Egy óra múlva összedugták a fejüket a kifakult rózsaszín füzet felett. Ott volt a letört fülű pöttyös bögre és a lepattant zománcú tepsi is.

– Nem áll össze a tészta, az egész egy folyékony trutyi lesz – mutatta Rita az óriási keverőtálat.
– Biztos minden hozzávalót beletettél? – nézett bele Petra.
– Mindet, többször le is ellenőriztem. Semmit nem hagytam ki.
– Te mindent összekevertél? – szörnyedt el Panni.
Összenéztek és röhögni kezdtek. Anyu kockás füzete, amibe rengeteg receptet gyűjtött össze, csak a hozzávalókat tartalmazta. Az elkészítés módját feleslegesnek tartotta leírni, az egyértelmű volt. Neki.

Ritát gyerekkorában nem érdekelték a konyhai dolgok, nem vett részt a sütésben, csak az evésben. Panni mindig kuktáskodott, így pontosan tudta,  hogy a recept alsó sora már nem a tésztába való, hanem a krémbe.

Hamarosan szúrós szag töltötte be a lakást, csattogott a habverő, rotyogott a krém. Két óra múlva elégedetten szemlélték az eredményt. Tökéletes lett, majdnem olyan, mintha édesanyjuk sütötte volna.


Ítélet

– Fapina! – vágta oda a srác, majd felhúzta a nadrágját.

Otthagyta a reszkető, félmeztelen lányt az ágyon és kibontott egy üveg sört. Meghúzta, majd letette az asztalra.

– Idd meg és húzzál innen, nehogy nekem itt összehányj valamit.

– Nem kell a kurva söröd, te rohadék! – köpte le a lány minden bátorságát összeszedve. Tudta, hogy a pofont nem úszhatja meg, de mégis meg kellett tennie. Nem tűrt tovább, még akkor sem, ha ez azzal jár, hogy az utcán kell töltenie az éjszakát. Már csak néhány óra és felszállhat a hajnali vonatra. Addig meg kihúzza valahogy egy kocsmában, még van nála valamennyi pénz, a jegye már megvan.

Ezeket gondolta, miközben látta a kezet, ahogy…

Folytatás a Minerva Capitoliuma Magazinban

Utazás

– A francba! Tudtam, hogy átver! – csapta oda az asztalhoz Judit az egeret, úgy hogy a vele szemben ülő kolléganője felkapta a fejét.

– Mi történt? Nem kaptad meg a prémiumodat? – Magdi el sem tudta képzelni, mi más boríthatta ki ennyire Juditot a legnagyobb hajtás közepette.

Nem tudta, hogy miközben a kolléganője villámgyorsan ütötte a számokat az Excel táblázatba, átlag három percenként csekkolta a Facebookot.

„Kovács Tibor bejelentkezett itt: Panoráma Bisztró’ – olvasta a kezdőlapján.

– Átvert a szemét! Azt mondta üzleti ügyben Bécsbe megy, a főnöke küldte egy fontos tárgyalásra – tört fel belőle a zokogás.

– És? Mi történt? Szólj már valamit!  – állt fel Magdi egy papírzsebkendővel a kezében.

Folytatás a Minerva Capitoliuma magazinban

Boldogság

– Te még fel sem öltöztél?

Forrás: http://www.freeimages.com/photo/nana-1546961
Forrás: http://www.freeimages.com/photo/nana-1546961

Lenke néni ijedten rezzent össze a hintaszékben, amikor öreg lakótársa, Gizi bekiabált a szobája ajtaján.
– Menj csak nyugodtan, nekem nincs kedvem – Lenke fázósan összehúzta magán kopott pongyoláját és visszafordult az ablak felé.
Gizi megütközve nézett barátnőjére:
– Mi van veled Lenke? Rád sem ismerek! Erre a délutánra várunk hónapok óta, most meg teljesen közönyös vagy.
– Semmi baj, csak fáradt vagyok, rosszul aludtam az éjjel. Most meg fáj a hátam is megint, a botommal is alig tudok elmenni a fürdőszobáig. Nem akarok a terhedre lenni, menj egyedül!
– Kocsis Lenke, ezt nem veszem be! Hatvan éve ismerlek, velem nem eteted meg, hogy a hátfájás tart vissza ettől a verses estétől. Ki vele, mi az igazság?

Az alacsony, kontyos néni egy darabig konokul hallgatott, de végül megadta magát.
– Tudod, átgondoltam az életemet, és rájöttem, hogy teljesen hiába éltem.
– Na, ne viccelj! Te? – kerekedett el Gizi szeme az aranykeretes szemüveg mögött. – Ötven évig tanítottál, több ezer gyerek köszönheti neked, hogy megtanult írni-olvasni. Versenyeket nyertek, jó állásuk lett. Később pedig az iskola, amit vezettél a megye legjobbja lett. Csodájára jártak a többi megyéből is, hogy mi a titok.
– Nem volt abban semmi titok! Csak szerettem a munkámat. Ennyi volt az egész.
– Nem igaz, Lenke, Te magad voltál a titok. Amikor elmentél nyugdíjba, néhány év múlva hanyatlásnak indult a szeretettel felépített gyermekbirodalmad. Pedig az utódod, Péter is látástól vakulásig dolgozik.
– Na igen, az utód. Látod, hiába volt minden, tíz év eltelt, és senki nem emlékszik rám. Már nem keresnek, nem kérdeznek, még a telefont sem emelik fel. Idén már a karácsonyi üdvözlőlap is elmaradt. Elfelejtettek – sóhajtotta könnybe lábadt szemmel.
A másik egyszerre megértette a hetek óta tartó fura levertséget, ami egyre jobban hatalmába kerítette Lenkét. Őt idén senki nem látogatta meg az öregotthonban. Családja nem volt, így nem szokott senkihez elutazni az ünnepek alatt, de mindig voltak vendégei. Az öreg barátnő nem gondolta, hogy Lenkének ilyen problémái lennének, hiszen rendkívül aktív nyugdíjasok voltak, ők szervezték az Ezüst szív lakópark kulturális életét.
A mai este is az ő érdemük, hónapokig szervezték Kelemen Klementina művésznő fellépését, mert a híres költőnő ritkán vállalt felolvasóesteket.
Gizi tudta, hogy segítenie kell barátnőjének kimászni ebből az állapotból, de most muszáj volt véget vetnie a beszélgetésnek.
– Gyerünk Lenke, kapd össze magad, elég a siránkozásból! Felőlem holnap búslakodhatsz tovább, én pedig vigasztallak, de most fel kell öltöznöd, harminc embert trombitáltunk össze, nem okozhatunk csalódást.
– Mindig is egy erőszakos perszóna voltál – nevette el magát az ősz hajú hölgy napok óta először.

Gyorsan felöltözött, és elindultak a nagyterembe, hogy utoljára ellenőrizzenek minden apró részletet. Már nyoma sem volt a hátfájásnak.
A művésznő pontos volt, felolvasást egy beszélgetéssel kezdték. Kelemen Klementina elárulta, hogy azért mondott szívesen igent a meghívásra, mert közvetve ő is innen származik, édesapja a szomszéd faluban született, és nőtt fel, csak később költözött a fővárosba.
Az öregotthon lakói rögtön a szívükbe zárták a költőnőt, és kíváncsian várták a verseket. Eddig sokan Gizi és Lenke hóbortjának tartották ezt a versestet, ilyen korábban itt nem volt. A hallgatóság azonban nem csalódott, szépen szállt a szó a feldíszített nagyteremben. A rímek csodálatos világa mindenkit elvarázsolt.
Lenke néni egyre nagyobb érdeklődéssel vizsgálta a vendéget. Határozottan emlékeztette valakire. Végül az utolsó versnél eszébe jutott egy név. Alig várta, hogy a véget érjen a műsor és beszélhessen a fiatal nővel.

– Csodálatos volt az előadás! Köszönjük a Ház nevében! – adta át a három szál rózsából álló csokrot. – Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de maga nem Kelemen Ferenc lánya?
– De igen – mosolyodott el őszintén Klementina.
– Adja át neki üdvözletemet, én voltam a magyartanára az elemi iskolában.
– Maga a Lenke néni? – kerekedett el a művésznő szeme. – Apu sokat emlegette, főleg, amikor az olvasást és az írást gyakoroltuk. Ő tanított meg a szavak szeretetére, miatta kezdtem el verseket írni – Klementina hosszan ölelte az idős tanítót.
– Apu nagyon fog örülni, ha elmondom neki, kivel találkoztam.
Az este lassan ért véget, a művész és a vendégek még hosszan beszélgettek, így tíz óra is elmúlt, mire Lenke néni ágyba került.
– Mégis volt értelme! – sóhajtott fel, majd boldogan elszenderedett.

 


Ez a történet a Minerva Capitoliuma online magazin februári számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<

 

 

Hűség

rózsa
Forrás:http://www.freeimages.com/photo/rose-1514352

Akkor fogott először gyanút, amikor férje szóvá tette a lyukas alsónadrágot. Házasságuk hét éve alatt ez egyszer sem fordult elő, pedig Magdinak a varrás sosem volt az erőssége. Apró lyukakkal nem foglalkozott, ha pedig valami nagyon elszakadt, úgy volt vele, elég keményen dolgoznak, keresnek annyit, hogy megengedhessék maguknak, hogy újat vegyenek.

Azon a rohanós reggelen, amikor Péter kiakadt a hibás alsóneműn, egy pillanatra megütközött rajta, de elkönyvelte annak, hogy férje biztos fáradt, azért ilyen morgós. Az utóbbi időben ugyanis nagyon felszaporodott a munkája, minden megrendelést elvállalt.
Szó nélkül fogta a gatyát, és a kukába dobta, ezzel eltüntetve a bántó gondolatot is.
A következő pár napban minden a megszokott mederben ment tovább. Vagyis majdnem. Magdi azt vette észre magán, hogy egyre többet foglalkozik Péterrel. Feltűnt neki, hogy sűrűbben borotválkozik, mint korábban, pedig eddig a rohanós munkanapokon nem törődött különösebben a külsejével. Csak felkapta a melósruháját és az ebédjét, és már rohant is. Néha magával vitte a fiúkat is az oviba, de az utóbbi időben ezek az alkalmak egyre ritkábbak voltak.
– Korán kezdek – mondta. – Ma nem érek rá elvinni a gyerekeket.
– Oké, akkor majd elhozod – hagyta annyiban az asszony.
– Nem, sajnos nem megy, sötétedésig dolgozom, hogy mielőbb befejezzem ezt a házat.
Magdi mérges lett, odavágta az ételes dobozt az asztalra.
– De jó! Akkor megint nekem kell éjfélig túlórázni itthon, miután lefeküdtek a srácok.
– Bocs – mondta a férfi, és kifordult az ajtón, anélkül, hogy ránézett volna.
Magdi csak bámulta a csukott ajtót, majd sóhajtva elindult ébreszteni a gyerekeket. A fürdőszoba előtt elhaladva megérezte az illatot. Bement, beleszimatolt a levegőbe, és a kád szélére rogyott. Egyszerre világossá vált minden. Péter soha nem használta ezt a dezodort, ha munkába ment. Ezt csak akkor, ha valahová mentek szórakozni, vagy kimozdultak itthonról.
– Péternek nője van! – zokogta kolléganőjének az irodában. Mi a fenét csináljak?
– Biztos, hogy így van? – kérdezte Kinga.
– Igen – vágta rá gyorsan, és elsorolta az eseményeket az alsónadrágtól a dezodorig.
Kinga egyre jobban ráncolta a homlokát:
– Fogadj magánnyomozót! Ki kell deríteni, mi folyik itt!
Magdit meggyőzte a Kingából áradó határozottság. Ha valaki tudja, mit kell tenni, akkor az az idős barátnője, akinek a maga hatvan évével és négy férjével elég tapasztalata van.
– Oké – bólintott, mire Kinga már hívta is a Fox iroda elmentett telefonszámát.

A nyomozó egy hetet kért, és ígérte, hogy ennyi idő alatt szállítja a bizonyítékokat.

A gyötrelmes napokban az asszony próbált természetesen viselkedni, de minden pillanatában rettegett. Nézte a férjét, ahogy zuhanyozik, keresve testén is az áruló jeleket. Ahogy lopva vizsgálta, elámult rajta, milyen kisportolt még mindig Péter. Eszébe jutott, hogy már hetek óta nem voltak együtt. Nem csoda, gondolta, ahogy végignézett saját, a szülések után kissé megereszkedett testén.

A nyomozó délben érkezett az irodába, kezében egy táblagéppel. Magdi kínjában hangosan felnevetett.
– Van valami probléma? – kérdezte zavartan a férfi.
– Semmi, csak azt hittem, valami vastag paksamétát hoz tele fényképekkel, ahogy a filmeken.
– Az már a múlt – mosolyodott el a nyomozó is, feloldva a feszültséget. – Minden elfér ezen a masinán – mondta, és az ujjaival gyorsan előhívta a mappát.
Magdi látta a férjét, ahogy munka után bemegy egy virágboltba. Utána egy szállodában, ahol a recepciónál áll. A következő fényképen egy étteremben van, szorosan egy szőke mellett ülve lapozgatnak valamit.  A férje az étlapra bök, a csinos nő nevet, kivilágítanak hófehér fogai a képről.
– Elég! – kiáltott Magdi. – Nem akarok több képet látni. Ki ez a nő?
– Még nem tudom.
– Akkor mit tud? – förmedt a férfira.
– Azt, hogy ma estére foglalta le a 123-as szobát a szállodában.
– Köszönöm, majd jelentkezem. Mivel tartozom?

Szemrebbenés nélkül kifizette a magas összeget.

Egy darabig magába roskadva ült, agyában lázasan kergették egymást a gondolatok: Ma este, ma este… Tudom, hogy van valami ma este. Csütörtök van, ilyenkor szoktunk összeülni a csajokkal, Petinek meg focija van a haverokkal, az anyja vigyáz a gyerekekre. Ez egy évek óta biztos program.
Zokogni kezdett. Az a nő biztos sokat jelent neki, ha kihagyja a focit. Amióta ismeri, csak azokban a hetekben mulasztotta el, amikor Áron és András megszületett.

– Nem! – csapott az asztalra, nem hagyom, hogy elvegye! Ennek véget kell vetni.
A telefonért nyúlt:
– Niki, bocs, ma este nem érek rá, közbejött valami… Igen, életbevágó. Majd elmesélem. Köszi! Szia!
– Kinga, tartsd a frontot légy szíves, megyek fodrászhoz, kozmetikushoz, vásárolni. Ha már kiállok szemtől szembe az ellenséggel, akkor induljunk egyenlő esélyekkel.

Este hétkor hevesen dobogó szívvel sétált be a szállodába, fel egyenesen a 123-as szobáig. Az ajtó előtt megállt, hallgatózott, de csak halk zene szűrődött ki. Amikor fülét az ajtóra tapasztotta, és próbálta kitalálni mi folyik odabent, észrevette, hogy az résnyire nyitva van. Óvatosan beljebb lépett, az előtérben félhomály uralkodott, csak a hálószobában égő gyertyák világították meg a padlót. Szíve elszorult, amikor meglátta a szőnyegen szétszórt szirmokat.

Péter csak egyetlen egyszer tette ezt meg, amikor neki vallott szerelmet, az első együtt töltött éjszakájukon. Vesztettem, gondolta. Itt nincsen keresnivalóm. A férjem másba szerelmes.
Nem érdekelte, ki a vetélytársa, nem akart megküzdeni vele. Látni sem akarta Pétert többé.
Már az ajtót nyitotta, amikor meghallotta férje hangját:
– Magdaléna, kérlek, ne menj el!
A nő megtorpant. Mikor szólította így őt a férfi?
A szálloda, a gyertyák, a rózsák… Úristen, hogy felejthettem el?

Követte a szirmokat a hálószobába. Az ágy közepén egy aranylánc feküdt, tízes számot formázó kristálymedállal.


 

Ez a történet a Minerva Capitoliuma online magazin januári számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<