Konzervált szeretet

Pakolom el a hétvégi ebéd romjait, bemegyek a kamrába elővenni egy dobozt a maradéknak. Sokáig keresem a megfelelő méretűt, természetesen a legalsó a legmegfelelőbb. Előveszem és rácsodálkozom, milyen régen nem volt a kezemben. Leveszem a tetőt, kiáramlik a birsalmasajt összetéveszthetetlen illata és a múltba repít.

Egy őszi reggelen felébredtem és rögtön megéreztem az édeskés illatot. Fogtam a macimat és kimentem a konyhába.
– Mikor lesz kész? – kérdeztem Anyut.
– Majd este – mondta és kavarta tovább az óriási lábasban a sötét színű masszát.
– Megkóstolhatom? – nyújtogattam a nyakam mohón a lábas fölé.
– Még nem, majd szólok.
Egész nap a konyhában sündörögtem, pedig általában egész nap az udvaron játszottam. Anyu alig tudott eltávolítani a tűzhely közeléből.
– Menj ki Apádhoz, ahogy máskor is! – zavart ki többször is, de én időről időre visszatértem.
– Segítek kavarni, jó?
– Na jó, de közben ne nyalakodj!
Felültetett a konyhapultra, és kezembe adta a nagy kavarófát. A hosszú nyél végén egy háromszög volt, aminek egyik szára hosszabb volt a többinél. Ez ért bele a pépbe, így a karunk elég messze volt ahhoz, hogy a felfröcsögő lé ne égesse meg.

Fáradhatatlanul kavartam, néha cseréltünk. Délutánra készen lett a birsalmasajt. Elővettük a kis üvegtálakat, néhány nagyobb dobozt. A sajt még folyékony volt, Anyu szedőkanállal merte a tálakba. Egy kis adagot még langyosan bekebeleztem, többet nem lehetett, meg kellett várni, míg megköt.

Ritkán előfordult, hogy sok birsalma volt, így maradt belőle a következő évre is, akkora már teljesen megkeményedett, alig lehetett vágni. Azt szerettem a legjobban, kis darabokat vágtam, és magában elropogtattam. A családban rajtam kívül senkinek nem volt a kedvence.

Amikor felnőttünk, valahogy a birsalma elmaradt. Egy idő után hiányozni kezdett és rágni kezdtem a fülét, hogy csináljunk birsalmasajtot. Nem akarta, azt mondta túl macerás.
– Meg kell pucolni, fel kell vágni apróra, egész nap főzni, hogy teljesen pépes legyen.
– Miért nem turmixszolod össze?
– Tudod, hogy utálom előszedni, meg utána elmosni a gépet.
– Majd segítek!

Nagy nehezen ráállt, ezután évekig együtt készítettük az őszi csemegét. Nem volt fánk, de egy környékbeli bácsi minden évben, a szüret utáni napon két nagy kosárral hozott. A másnapi program mindig a befőzés volt. Emlékszem, egyszer előző nap sokáig buliztam, kómás fejjel a hátam közepére sem kívántam a munkát, de muszáj volt. Az ígéret az ígéret, a sajt az sajt. Ha enni akartam, tenni kellett.

A következő évben egy őszi reggelen csöngettek. Kinéztem, Csendes bácsi állt a kapuban, biciklijén két nagy kosárral. Összébb húztam magamon a fekete kardigánt és kimentem. Megráztam a fejem, mondtam, hogy nem kérem. Már nincs, aki befőzze. Az öreg levette a kalapját, lehorgasztott fejjel állt egy kicsit, majd intett és elkerekezett.

Állok a konyhában, mélyen beleszippantok a dobozba, az illatra összefut a nyál a számban. Hosszú évek óta nem ettem birsalmasajtot. Vajon Csendes bácsinak megvannak még a fái? Meg kellene próbálni, talán a lányaim is szeretnék…


“Konzervált szeretet” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!

1 × négy =

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..