Miért?

avagy rövid eszmefuttatás arról, miért kell másként gondolkodnunk – és cselekednünk

A könyvtárak hagyományos küldetése a gyűjtés, feltárás, megőrzés. Mi ezt azonban nem öncélúan tesszük, hanem azért, hogy a felhalmozott értékeket közkinccsé tegyük.

Egy közvetítő kapocs vagyunk a könyv (információ) és az olvasó között. Az emberek, főleg a fiatalok napjainkban mintha eltávolodtak volna az írott kultúrától. Meg kell tudnunk újra mutatni, mi az az érték, amit a könyvek (az igazán jó könyvek) őriznek és közvetítenek. Újra és újra láttatnunk kell, hogy az írott bölcsesség inspirál, utat mutat, ha kell feltölt, kikapcsol, szórakoztat.

El kell érnünk, hogy felismerjék, múlt nélkül nincsen jövő. Nem lehet rohanni, néha le kell lassulni, sőt meg is kell állni.

Mi a nyugalom szigete vagyunk, akkor is, amikor kint rohan a világ. Ebben a kettősségben könyvtárak nehéz helyzetben vannak, hiszen közben nekünk is rohannunk kell a trendekkel, különben könnyen elavulttá válunk.

Ez a szakasz, az utóbbi pár év stagnálása útkeresés volt. A 24. órában vagyunk, aki most nem vált szemléletet, végképp lemarad.

Azt kell tennünk, amire vágynak a város lakói, vagyis a szolgálandó közönség. Nem elég, ha azt hisszük, mindent megteszünk, és jól csináljuk, ha a számok mást mutatnak.

Einstein szerint „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.”

Mindig erre gondolok, amikor valaki kérdezi, ugyan, mire jó a minőségirányítás? Mire az a sok papír, adminisztráció? Ettől biztos nem lesz több olvasó. De igen, lehet.

Ehhez azonban paradigmaváltásra van szükség. A minőségirányítás önmagában nem cél, hanem egy eszköz ehhez. Nem öncélúan kell azért dolgozni, hogy kipipáljunk valamit a kötelező dokumentumok listájából, és összeszedjünk még 100 pontot az önértékeléshez. Hanem azért, hogy jobbak legyünk. Mert ez a jó látszik kifelé. Nem csak mondani kell, hogy a használókért vagyunk, hanem úgy is kell tenni. Nem elég megfogalmazni egy jól hangzó minőségpolitikai nyilatkozatot, hanem minden kollégának hinnie kell benne és eszerint kell végeznünk munkánkat. Nem elég igény-és elégedettmérést végezni, hanem az eredmények alapján – ha szükséges – változtatni kell.

Mi tudjuk, hogy a könyvtárak milyen nagyszerűek, ideje, hogy a külvilág is megtudja. Vannak napok, amikor mi magunk is kételkedünk, amikor nem jönnek a látogatók egy író-olvasó találkozóra a várt számban, amikor fenntartónktól nem érkezik érdembeli visszajelzés munkánkról, amikor a statisztikákat böngésszük, amikor megkapjuk a fizetésünket…

Ne higgyünk a károgóknak, akik azt mondják, a szakmának leáldozott, és évtizedek múlva már nem lesz ránk szükség. Értékeink ma is fontosak. Ha mi nem hiszünk ebben, akkor hogyan várjuk, hogy erről meg tudjuk győzni közönségünket? Én hiszek abban, hogy mint a mesékben, az értékekkel rendelkező, azok mellett a kitartó szegénylegény végül elnyeri jutalmát.

És te hiszel benne? Ha nem akkor ajánlom figyelmedbe Neil Gaiman amerikai író szavait:

A könyvtár az információ tárháza, amelyhez minden állampolgár szabadon hozzáférhet. Beleértve az egészségügyi információkat, a mentális egészségügyi információkat. A könyvtár közösségi tér. Biztonságos zug, menedék a világ elől. Az a hely, ahol könyvtárosok vannak. Már most el kellene gondolkodnunk azon, milyenek lesznek a jövő könyvtárai. Az e-mail, a szöveg, az írott információ korában az írástudóság fontosabbá vált, mint valaha. Olvasnunk és írnunk kell, világpolgárokra van szükségünk, akik magabiztosan olvasnak, felfogják az olvasott szöveg lényegét, értik a nüansznyi különbségeket, és képesek megértetni magukat. A könyvtárak valójában a jövőbe nyíló kapuk.

Forrás: Neil Gaiman: Kilátás az erkényről. Válogatott írások, Agave Kiadó, 2016. p. 27.

 A cikk megjelent: Kaptár,  XXVII. évf. 1. (130.) sz. p. 1-2. (2018.)