Családi örökség

Már megint nem elég! – csapta oda a lány az egeret az asztalhoz. Egy Excel tábla felett ült, előtte az asztalon csekkek, fizetési felszólítások hevertek szanaszét. Hó eleje volt, ilyenkor csinálta a szokásos összesítését, próbálta kisakkozni, hogyan éljék túl az aktuális hónapot. Összeadta a havi kötelező kiadásokat, a rezsit, a gyerek ebédjét, zsebpénzét, saját cigijét, az autóhitelt és a bevásárlás költségeit. Ezek azok, amire mindenképpen szükségük van. A bevételi sorban hónapról hónapra ugyanazok a tételek szerepeltek. Fizetés, másodállás fizetése, családi pótlék, árvaellátás.  Néha, amikor volt valami esemény (születésnap, névnap), akkor kaptak egy kis pluszt a rokonoktól. Ezekből vettek ruhát, egyéb extra kiadásokat fedeztek.

A végén kijött, hogy mennyi marad egész hónapra. Ezt elosztotta harminccal és megkapta, hogy mennyit költhet egy nap. Hetente osztotta be a pénzt. Ha ügyesen gazdálkodott (értsd egész héten sajtos, mustáros bermudán élt), akkor maradt a hétvégre, hogy el tudjon menni a barátnőivel szórakozni. De ez csak akkor volt tartható, ha a húga a barátjánál töltötte a hétvégét. Mert ebben az esetben nem kellett neki rendes ételt készíteni.

Minden egyes fillérnek pontosan tudta a helyét, rengeteg időt töltött akciós újságok, kuponok bogarászásával, keresve, hogy éppen hol vehetné meg legolcsóbban a háztartásban szükséges dolgokat. Többnyire turkálóból öltözködött, egyszerű ruhatára volt. Jól tudta, ha lemondana a cigiről, azt a pénzt mind elkölthetné magára, vehetne például rendes ételt vagy új ruhát. De mégsem tette. A cigi egészen jól csillapította az éhséget, ha nassolni támadt kedve, akkor megivott egy kávét és rágyújtott.
A boltokban célirányosan vásárolt, kerülte az olyan sorokat, ahol azok a termékek voltak, amiket megkívánhatott volna. Évek óta így élt.

Amikor kilenc évvel az apjuk után az anyjuk is meghalt, magukra maradtak. A közvetlen rokonok udvariassági látogatást tettek, elmondták az ilyenkor szokásos frázisokat (bármiben segíthetünk szóljatok stb.), majd elmentek.
Valahogy mégsem szánta rá magát, hogy telefonáljon nekik. Minek? Úgy volt vele, ha segíteni akarnak, akkor jöjjenek, segítsenek. Ne azért, mert ő azt mondja, hogy nem bírja fenntartani a házat, vagy nem tud enni adni a gyereknek.
Nem, nem fog alamizsnáért könyörögni!

Amikor elöntötte a kétségbeesés, mindig az anyjára gondolt. Valahogy ő is megoldotta, mikor annak idején tizenkilenc évesen öccse nevelésére kényszerült. Akkor is megoldotta, amikor özvegyen maradt három gyerekkel.
Ha az anyja képes volt a jég hátán is megélni, neki is menni fog. Mindig ebből az örökségből merített erőt. Egészen mostanáig. Nem bírt többet. Sem dolgozni, sem spórolni.

Ha letenném a cigit – húzta ki a sort a költségvetésből -, mindjárt könnyebb lenne. Akkor vehetnék neki új cipőt ebben a hónapban. Legközelebb meg egy farmert… De akkor mi marad nekem? Nem, valami mást kell kitalálni, nagyobb összegre van szükségem, egy hónap múlva kezdődik az iskola. Füzetek, táska, néhány új cucc. Ez minden kamasznak fontos év elején, meg kell tudnom adni neki. De hogyan?

Kiment a teraszra rágyújtani. Vajon Anyu hogyan csinálta, mikor egyedül maradt? Amikor az apja meghalt, a húga óvodás volt, ő majdnem tizennyolc. A nővérük huszonegy volt, már férjnél, szerencsére róla már nem kellett gondoskodni.

Százszor végiggondolta, a táblázat pontosan megmutatta, hogy ennél kevesebbet nem tud költeni. Tehát a bevételeket kell növelni. De hogyan? Minden pluszt elvállalt a munkahelyen, napi tíz órát robotolt, azért vett ki szabadságot, hogy a másodállásában dolgozzon. Ehhez kellett a kocsi is, pontosan fedezte a hitel törlesztőrészletét. Nem akart lemondani róla. Autó nélkül rosszabb lett volna, így legalább azt a látszatot fenn tudta tartani, hogy tulajdonképpen nem élnek rosszul.

Lehet, hogy mégis le kell tennem a cigit? Morfondírozott, miközben elnyomta a csikket a hamutartóban. Büdös, egészségtelen, drága is…

Visszament a konyhába és a rendelkezésre álló keretből elkezdte összeállítani a havi menüt. A sült csirkecomb, paprikás krumpli, pörkölt, tészta, főzelék helyett valami mást is kellene főzni. Elővette a nővérétől kapott szakácskönyvet, elkezdte böngészni, hátha talál valami egyszerű, olcsó ételt. A lapok közül kihullott egy befizetett csekkszelvény. Kezébe vette, és megpróbált rájönni, mi az. Kézzel írott csekk volt, megdobbant a szíve, ahogy felismerte anyja jellegzetes, szinte olvashatatlan macskakaparását. Nagy nehezen elolvasta a postabélyegző elhalványult dátumát: 1998.06.04. A címzett az informatikai iskola, ahová a gimiben járt. Ez az OKJ-s vizsgájának a csekkje!
Már emlékszik: nyolcezerötszáz forint akkor jelentős összeg volt, főleg pár hónappal a temetés után. Hogy is volt? Jött haza az iskolából, és hozta haza a nyomtatványokat. Jelentkezni kellett a számítástechnikai vizsgára. Két éve járt a tanfolyamra, ha most levizsgázik, akkor szakmája is lesz, nem csak érettségije. Továbbtanulni úgyis levelezőn fog, dolgoznia kell mellette. Muszáj letennie azt a vizsgát, akkor könnyebb lesz munkát találnia.

Be tudjuk fizetni? – kérdezte az anyját.
Valahogy biztos, ne izgulj, csak tanulj. Pár héttel később az anyja odaadta neki a pénzt, hogy menjen, fizesse be a csekket.
Honnan van a pénz? – nézett fekete ruhás, csont és bőr anyjára.
Eladtam a jegygyűrűket – válaszolta.
Na ne! Nem kellett volna, ennyit nem ér. Vedd vissza, inkább nem megyek el.
Ugyan már, ezek csak tárgyak, már mit számít? Úgysem hordtuk soha, csak bent állt a páncélban, tudod te is.

Köszi Anyu! – kiáltott fel. Ledobta a csekket, és ment a szekrényben eldugott fém kazettához. Ott tartották a családi ékszereket. Ballagásra kapott karika fülbevaló, drágaköves gyűrűk, elszakadt karkötők, láncok. Már semmi jelentőségük, soha nem fogja őket senki hordani. Nagy levegőt vett, majd mindet besöpörte egy borítékba.

Összeszorult torokkal lépett be az üzletbe. Éjszaka átgondolta, hogy mit fog mondani. Úgy tesz, mintha ékszert szeretne csináltatni, majd rákérdez, hogy vállalnak-e hozott aranyból készítést. Tudta, hogy nemleges lesz a válasz, mert utána nézett az interneten, ezért ment oda. Végtelenül szégyellte magát. Úgy érezte, egy tolvaj, aki meglopja a családját.

Az ékszerész hölgy pontosan azt mondta, amire számított: nem vállalnak hozott ékszer felhasználást, de beveszik a meglévőt és levonják a végösszegből.
Ezeket szeretném beszámíttatni – borította a pultra a boríték tartalmát.
Miközben a nő mérlegre tette a családi örökségét, ő égő arccal az előtte fekvő karkötő-katalógust nézte meredten, és próbálta visszanyelni a könnyeit.

Negyvenkilencezret tudok adni érte, ha megfelelő.
Tökéletes lesz, köszönöm!
Sikerült közben választani?
Ezt szeretném – mutatott egy vastag karperecre.
Ez körülbelül hatvanezer lenne.
Kicsit több, mint amennyi van nálam. Most kérem a pénzt, ha már kiszámolta, és majd visszajövök később.
Köszönöm! – mondta széles mosollyal az arcán, ahogy az ékszerész leszámolta a pénzt.

A boltból kilépve megkönnyebbülten gyújtott rá. Ez az összeg elég lesz az iskolakezdésre – gondolta. Sőt, felmehetünk Pestre vásárolni, akkor a Mekibe is beülhetünk. Hogy fog örülni a gyerek!


Születésnap

Képzeletben születésnapi bulit szervezek, lázasan készülök a nagy napra. Első lépés a vendéglista. Vajon mekkora társaságnak örülne? Sosem szerette a felhajtást, maradjunk a szűk családnál.
Akkor nézzük csak itt lenne három lánya, három veje, három fiú és két lány unokája. Ha a buli összejönne, a vendégek többsége számára ismeretlen lenne. Ennyi vendég pont elég, elférnénk a konyhámban. Vagyis a konyhájában. A Zsolnayval, terítenénk, amit tényleg csak igazi ünnepnapon veszünk elő. Nem is került az asztalra már tizenhárom éve, mert félünk, hogy összetörjük. Ugyan, mit szólna Anyu? Hogy még arra sem vagyunk képesek nélküle, hogy vigyázzunk a drága étkészletre?

Ajándékba az új otthonkán kívül biztos személyes dolgokat kapna. Az unokáktól rajzot, nyakába tejbüfit, családi fotóalbumot retusált régi képekkel, azokból az időkből, amikor még a férje is élt.

Hetven év kerek szám, ilyenkor a családok nagyon készülnek, hogy ünnepeljenek. 

Elképzelem Anyut, milyen boldog lenne, ha látná a családját egybe. Stresszelne és mindenbe belekötne, de tudom, a szíve mélyén örülne, hogy mégsem élt hiába, minden gyermekének kerek lett  a világa.

2020.12.05.


Konzervált szeretet

Pakolom el a hétvégi ebéd romjait, bemegyek a kamrába elővenni egy dobozt a maradéknak. Sokáig keresem a megfelelő méretűt, természetesen a legalsó a legmegfelelőbb. Előveszem és rácsodálkozom, milyen régen nem volt a kezemben. Leveszem a tetőt, kiáramlik a birsalmasajt összetéveszthetetlen illata és a múltba repít.

Egy őszi reggelen felébredtem és rögtön megéreztem az édeskés illatot. Fogtam a macimat és kimentem a konyhába.
– Mikor lesz kész? – kérdeztem Anyut.
– Majd este – mondta és kavarta tovább az óriási lábasban a sötét színű masszát.
– Megkóstolhatom? – nyújtogattam a nyakam mohón a lábas fölé.
– Még nem, majd szólok.
Egész nap a konyhában sündörögtem, pedig általában egész nap az udvaron játszottam. Anyu alig tudott eltávolítani a tűzhely közeléből.
– Menj ki Apádhoz, ahogy máskor is! – zavart ki többször is, de én időről időre visszatértem.
– Segítek kavarni, jó?
– Na jó, de közben ne nyalakodj!
Felültetett a konyhapultra, és kezembe adta a nagy kavarófát. A hosszú nyél végén egy háromszög volt, aminek egyik szára hosszabb volt a többinél. Ez ért bele a pépbe, így a karunk elég messze volt ahhoz, hogy a felfröcsögő lé ne égesse meg.

Fáradhatatlanul kavartam, néha cseréltünk. Délutánra készen lett a birsalmasajt. Elővettük a kis üvegtálakat, néhány nagyobb dobozt. A sajt még folyékony volt, Anyu szedőkanállal merte a tálakba. Egy kis adagot még langyosan bekebeleztem, többet nem lehetett, meg kellett várni, míg megköt.

Ritkán előfordult, hogy sok birsalma volt, így maradt belőle a következő évre is, akkora már teljesen megkeményedett, alig lehetett vágni. Azt szerettem a legjobban, kis darabokat vágtam, és magában elropogtattam. A családban rajtam kívül senkinek nem volt a kedvence.

Amikor felnőttünk, valahogy a birsalma elmaradt. Egy idő után hiányozni kezdett és rágni kezdtem a fülét, hogy csináljunk birsalmasajtot. Nem akarta, azt mondta túl macerás.
– Meg kell pucolni, fel kell vágni apróra, egész nap főzni, hogy teljesen pépes legyen.
– Miért nem turmixszolod össze?
– Tudod, hogy utálom előszedni, meg utána elmosni a gépet.
– Majd segítek!

Nagy nehezen ráállt, ezután évekig együtt készítettük az őszi csemegét. Nem volt fánk, de egy környékbeli bácsi minden évben, a szüret utáni napon két nagy kosárral hozott. A másnapi program mindig a befőzés volt. Emlékszem, egyszer előző nap sokáig buliztam, kómás fejjel a hátam közepére sem kívántam a munkát, de muszáj volt. Az ígéret az ígéret, a sajt az sajt. Ha enni akartam, tenni kellett.

A következő évben egy őszi reggelen csöngettek. Kinéztem, Csendes bácsi állt a kapuban, biciklijén két nagy kosárral. Összébb húztam magamon a fekete kardigánt és kimentem. Megráztam a fejem, mondtam, hogy nem kérem. Már nincs, aki befőzze. Az öreg levette a kalapját, lehorgasztott fejjel állt egy kicsit, majd intett és elkerekezett.

Állok a konyhában, mélyen beleszippantok a dobozba, az illatra összefut a nyál a számban. Hosszú évek óta nem ettem birsalmasajtot. Vajon Csendes bácsinak megvannak még a fái? Meg kellene próbálni, talán a lányaim is szeretnék…


Óvoda

WP_002532– Nem, nem, nem és nem akarok óvodába menni! – toporzékolt Lili az előszobában. Szőkésbarna göndör fürtjei csak úgy röpködtek a heves indulattól. Anya és Apa tanácstalanul néztek össze, várták, hogy a hiszti lecsengjen.

A kislány három éves volt a nyáron, így most óvodába kell mennie. Lili azóta várta az ovit, mióta Anyával játszódélutánokon voltak ott. Mondókáztak, gyurmáztak, játszottak a babakonyhával, felfedezték a nagy udvart, és a sok izgalmas járművet. Volt ott kisautó, kismotor és még roller is. Lilinek az tetszett a legjobban, mert neki olyan nem volt.

Az első napokban a roller említésére is gyorsan abbahagyta a reggeli játékot, nem tiltakozott, amikor Anya öltöztette, hanem még segített is neki. Egyedül húzta fel a piros tornacipőjét, pedig máskor csak nagy huzavona után sikerült feladni a lábára. Az sem zavarta, hogy Apa maradt otthon Pannával, a kistestvérével. Pedig máskor nagyon szerette, ha együtt megy az egész család. Lili az ovit csoda jó mókának tartotta, ahol minden neki való. Gyerek méretű asztalok és székek, kis vécé és mosdó, ahol nem kell fellépő székecske, és nem kell pipiskedni sem, hogy elérje a szappant. Volt egy nagy szoba tele játékkal, és bármivel játszhatott kedvére. Kedvence a babakonyha volt, amihez tartozott egy igazi fém mosogató is, olyan, mint az otthoni, csak miniben. Nem tudott választani a sok érdekesség között, arcán boldog mosollyal szaladt egyik játékszertől a másikig.
Ez egészen addig tartott, amíg Anya is ott volt vele. De Tünde néni, az óvó néni, egyszer csak megkérte az anyukákat, hogy menjenek el, mert az ovi a gyerekek területe, a felnőttek oda csak látogatóba jöhetnek, és csak rövid időre. Addig, amíg hozzák a gyerekeket, és amikor jönnek értük. Vagy amikor valami ünnepség van, és a gyerekek meghívják őket vendégségbe. Lilinek ez nem tetszett, de látta, hogy mindenki anyukája elmegy, és Anya megígérte, hogy ebéd után visszajön. Úgy elszaladt az idő, hogy hamarosan már az ebédhez készülődtek.
– Képzeld Anya, még a terítés is a mi feladatunk! – mesélte lelkesen Anyának.
Hazaérve Apa és Anya örömmel hallgatták Lili beszámolóját a délelőtt eseményeiről. Annyira tetszett neki az ovis nap, hogy amikor másnap reggel felkelt, pizsamában ült le az előszobában a piros öltözős székére. Ott várta az indulást, Anya alig tudta meggyőzni, hogy még olyan korán van, hogy az óvoda kapuja zárva van, nem tudnak bemenni. Lili tűkön ülve ette meg a reggelijét, annyira izgatott volt, hogy elfelejtett tiltakozni, amikor Apa kék pólót adott rá. Ám amikor Anya bepakolta a szép új ovis zsákjába a váltóruhát, ráadta a váltócipőt és elköszönt tőle, felháborodott:
– De Anya! Most hová mész?
– Lilikém, anyának el kell mennie. Tudod, tegnap Tünde néni megmondta, hogy az oviba felnőttek nem járhatnak. A felnőttek dolgoznak, a gyerekek meg játszanak.
– Gyere játszani, megmutatom, milyen szuper a mosogató. Olyan, mint a tiéd, csak ez jobban csillog, nem olyan összevissza karcolt – kérlelte Anyát.
– Gyere Lili, főzzünk teát! – fogta meg a kezét egy másik kislány, és húzta be a csoportszobába. Lili vetett még egy pillantást Anyára, majd lassan követte Krisztit.
– Szia, ebéd után találkozunk – szólt utána Anya.
A harmadik napon Lili nem ugrott ki az ágyból, ahogy eddig. Apának úgy kellett ébresztgetnie:
– Gyere, készen van a kakaód.
De Ő nem akart felkelni, csak a fejére húzta a takarót.
– Ugyan, Kicsim, a kedvenc cicás pólódat veheted fel, meg a pörgős szoknyát.
Lili erre kidugta a fejét a takaró alól:
– A rózsaszín kittyset?
– Persze hogy azt! – mosolygott Anya. – Mi a baj? Miért nem akarsz felkelni? Elkésünk az oviból.
– Nem baj, úgysem akarok menni – jelentette ki a kislány.
– De miért nem? – érdeklődött Apa.
– Mert meguntam. Már kijátszottam magam. Meg amúgy is, a sok gyerek mindig pont azzal akar játszani, amivel én. Oda sem férek már a konyhához, meg a rollerhez sem – pityeredett el Lili.
Anya odaült mellé az ágyra, a karjába vette és ringatta, ahogy kisbaba korától fogva mindig, amikor vigaszra volt szüksége.
– Minek menjek oviba, amikor olyan jó veled itthon, Anya? Meg Panna is mindig itthon van. Csak nekem kell elmennem! – záporoztak újra a könnyei.
Apa és Anya egymásra néztek: Tehát innen fúj a szél!
– Anya hamarosan dolgozni fog, Panna pedig bölcsődébe megy. Nem lesz itthon senki – magyarázta újra türelmesen Apa.
– Az óvodában pedig sok új barátod lesz, akikkel olyan játékokat is játszhatsz, amihez Panna még kicsi.
– Például tornyos építőkockával? Meg papír kirakóval? Meg apró legóval? – lelkesedett fel Lili.
– Igen, igen – bólogatott Apa, miközben öltöztette.
Már az előszobában jártak, amikor Lili újra megmakacsolta magát, és toporzékolni kezdett.
Anyának ekkor eszébe jutott valami. Elővette a fényképes dobozt, és kivett belőle egy régi, megfakult fotót.
– Nézd csak, Lili!– guggolt le hozzá Anya. – Én is abba az óvodába jártam, és Tünde néni volt az én óvó nénim is. Ez vagyok én! – mutatott Anya egy szőke, göndör hajú, duci kislányra.
– Tényleg Anya? – lepődött meg Lili, annyira, hogy még a sírást is abbahagyta. Érdeklődve nézte a fényképet.
– Te voltál óvodás? – kerekedett el a szeme. – Az óvoda már olyan öreg?
– Az ovit akkor építették, amikor én annyi idős voltam, mint te. Egyike voltam az első gyerekeknek, akik oda jártak.
– Egy épület életében a harminc év nem számít hosszú időnek – jegyezte meg Apa kuncogva.
– Haha – mondta Anya, és nevetve megütögette Apa pocakját.
Lili velük nevetett. Már nem is tűnt olyan rossz helynek az ovi. Ha Anya szerette, akkor az más. Talán én is szeretni fogom – gondolta.
– Anya, te szerettél oda járni?
– Igen.
– Minden nap? – csodálkozott Lili. – Nem unatkoztál?
– Nem, mert minden nap tartogatott valami új izgalmat. Voltak barátaim, akikkel mindig jót játszottunk, soha nem unatkoztunk.
– Látod, a képen ez a kislány mellettem Szilvi néni, Peti anyukája! – mutatott Anya egy fekete hajú kislányra. – Ez a szőke kisfiú pedig Laci bácsi, aki Brigi apukája. Velük együtt jártam oviba, meg iskolába is. Úgy, ahogy most ti is együtt jártok.
– És Tünde néni volt az óvó nénitek?
– Igen! Itt van a képen ő is! Megtalálod?
Lili hosszan szemlélte a fotót, majd bizonytalanul rámutatott a képen szereplő egyetlen felnőttre:
– Ő lenne az?
Nehezen tudta elképzelni, hogy az a fiatal, hosszú hajú, vékony nő Tünde néni lenne. Hiszen az ő óvó nénije öregebb, rövid a haja és olyan gömbölyű.
– Igen – bólintott Anya mosolyogva.
– Ugye bevihetem a képet az oviba megmutatni Tünde néninek? – kérdezte, miközben már a cipőjét húzta.
– Hát persze! – sóhajtotta Anya megkönnyebbülten.
Lili izgatottan szaladt be az óvodába, kezében a fényképet szorongatva.
– Tünde néni, Tünde néni, igaz, hogy Anyának is te voltál az óvó nénije? Ezen a képen te vagy? – hadarta egy szuszra.
– Ó, de régen is volt! – nézett az óvó néni elérzékenyülten a képre. – Itt van az anyukád, mellette Peti anyukája ül, a másik oldalán pedig Brigi apukája. Nézd csak, ő itt Kriszti anyukája – mutatott egy szeplős, vörös hajú lányra. – Tudod mit, majd ma mesélek nektek olyan történeteket, amik velük történtek, jó lesz?
– Jó – mosolygott szélesen Lili.
– Hallod ezt, Anya? – futott oda Anyához. – Még Kriszti anyukája is Tünde néni csoportjába járt.
– Sőt, még a nagymamádat is ismertem – tette hozzá az óvó néni.
– Tényleg? Neki is az óvó nénije voltál?
– Nem – rázta meg a fejét Tünde néni –, mi együtt jártunk óvodába.
– Rólatok is van fénykép? – kérdezte lelkesen Lili.
– Azt hiszem, van. Megkeresem otthon és holnap elhozom.
– Hurrá, akkor holnap is jövök! – ugrándozott be Lili vidáman a csoportszobába.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ez a mese a Minerva Capitoliuma online magazin áprilisi számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából az “Így kerek a világ” témára. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<