Képzeletben születésnapi bulit szervezek, lázasan készülök a nagy napra. Első lépés a vendéglista. Vajon mekkora társaságnak örülne? Sosem szerette a felhajtást, maradjunk a szűk családnál. Akkor nézzük csak itt lenne három lánya, három veje, három fiú és két lány unokája. Ha a buli összejönne, a vendégek többsége számára ismeretlen lenne. Ennyi vendég pont elég, elférnénk a konyhámban. Vagyis a konyhájában. A Zsolnayval, terítenénk, amit tényleg csak igazi ünnepnapon veszünk elő. Nem is került az asztalra már tizenhárom éve, mert félünk, hogy összetörjük. Ugyan, mit szólna Anyu? Hogy még arra sem vagyunk képesek nélküle, hogy vigyázzunk a drága étkészletre?
Ajándékba az új otthonkán kívül biztos személyes dolgokat kapna. Az unokáktól rajzot, nyakába tejbüfit, családi fotóalbumot retusált régi képekkel, azokból az időkből, amikor még a férje is élt.
Hetven év kerek szám, ilyenkor a családok nagyon készülnek, hogy ünnepeljenek.
Elképzelem Anyut, milyen boldog lenne, ha látná a családját egybe. Stresszelne és mindenbe belekötne, de tudom, a szíve mélyén örülne, hogy mégsem élt hiába, minden gyermekének kerek lett a világa.
Lenke néni ijedten rezzent össze a hintaszékben, amikor öreg lakótársa, Gizi bekiabált a szobája ajtaján.
– Menj csak nyugodtan, nekem nincs kedvem – Lenke fázósan összehúzta magán kopott pongyoláját és visszafordult az ablak felé.
Gizi megütközve nézett barátnőjére:
– Mi van veled Lenke? Rád sem ismerek! Erre a délutánra várunk hónapok óta, most meg teljesen közönyös vagy.
– Semmi baj, csak fáradt vagyok, rosszul aludtam az éjjel. Most meg fáj a hátam is megint, a botommal is alig tudok elmenni a fürdőszobáig. Nem akarok a terhedre lenni, menj egyedül!
– Kocsis Lenke, ezt nem veszem be! Hatvan éve ismerlek, velem nem eteted meg, hogy a hátfájás tart vissza ettől a verses estétől. Ki vele, mi az igazság?
Az alacsony, kontyos néni egy darabig konokul hallgatott, de végül megadta magát.
– Tudod, átgondoltam az életemet, és rájöttem, hogy teljesen hiába éltem.
– Na, ne viccelj! Te? – kerekedett el Gizi szeme az aranykeretes szemüveg mögött. – Ötven évig tanítottál, több ezer gyerek köszönheti neked, hogy megtanult írni-olvasni. Versenyeket nyertek, jó állásuk lett. Később pedig az iskola, amit vezettél a megye legjobbja lett. Csodájára jártak a többi megyéből is, hogy mi a titok.
– Nem volt abban semmi titok! Csak szerettem a munkámat. Ennyi volt az egész.
– Nem igaz, Lenke, Te magad voltál a titok. Amikor elmentél nyugdíjba, néhány év múlva hanyatlásnak indult a szeretettel felépített gyermekbirodalmad. Pedig az utódod, Péter is látástól vakulásig dolgozik.
– Na igen, az utód. Látod, hiába volt minden, tíz év eltelt, és senki nem emlékszik rám. Már nem keresnek, nem kérdeznek, még a telefont sem emelik fel. Idén már a karácsonyi üdvözlőlap is elmaradt. Elfelejtettek – sóhajtotta könnybe lábadt szemmel.
A másik egyszerre megértette a hetek óta tartó fura levertséget, ami egyre jobban hatalmába kerítette Lenkét. Őt idén senki nem látogatta meg az öregotthonban. Családja nem volt, így nem szokott senkihez elutazni az ünnepek alatt, de mindig voltak vendégei. Az öreg barátnő nem gondolta, hogy Lenkének ilyen problémái lennének, hiszen rendkívül aktív nyugdíjasok voltak, ők szervezték az Ezüst szív lakópark kulturális életét.
A mai este is az ő érdemük, hónapokig szervezték Kelemen Klementina művésznő fellépését, mert a híres költőnő ritkán vállalt felolvasóesteket.
Gizi tudta, hogy segítenie kell barátnőjének kimászni ebből az állapotból, de most muszáj volt véget vetnie a beszélgetésnek.
– Gyerünk Lenke, kapd össze magad, elég a siránkozásból! Felőlem holnap búslakodhatsz tovább, én pedig vigasztallak, de most fel kell öltöznöd, harminc embert trombitáltunk össze, nem okozhatunk csalódást.
– Mindig is egy erőszakos perszóna voltál – nevette el magát az ősz hajú hölgy napok óta először.
Gyorsan felöltözött, és elindultak a nagyterembe, hogy utoljára ellenőrizzenek minden apró részletet. Már nyoma sem volt a hátfájásnak.
A művésznő pontos volt, felolvasást egy beszélgetéssel kezdték. Kelemen Klementina elárulta, hogy azért mondott szívesen igent a meghívásra, mert közvetve ő is innen származik, édesapja a szomszéd faluban született, és nőtt fel, csak később költözött a fővárosba.
Az öregotthon lakói rögtön a szívükbe zárták a költőnőt, és kíváncsian várták a verseket. Eddig sokan Gizi és Lenke hóbortjának tartották ezt a versestet, ilyen korábban itt nem volt. A hallgatóság azonban nem csalódott, szépen szállt a szó a feldíszített nagyteremben. A rímek csodálatos világa mindenkit elvarázsolt.
Lenke néni egyre nagyobb érdeklődéssel vizsgálta a vendéget. Határozottan emlékeztette valakire. Végül az utolsó versnél eszébe jutott egy név. Alig várta, hogy a véget érjen a műsor és beszélhessen a fiatal nővel.
– Csodálatos volt az előadás! Köszönjük a Ház nevében! – adta át a három szál rózsából álló csokrot. – Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de maga nem Kelemen Ferenc lánya?
– De igen – mosolyodott el őszintén Klementina.
– Adja át neki üdvözletemet, én voltam a magyartanára az elemi iskolában.
– Maga a Lenke néni? – kerekedett el a művésznő szeme. – Apu sokat emlegette, főleg, amikor az olvasást és az írást gyakoroltuk. Ő tanított meg a szavak szeretetére, miatta kezdtem el verseket írni – Klementina hosszan ölelte az idős tanítót.
– Apu nagyon fog örülni, ha elmondom neki, kivel találkoztam.
Az este lassan ért véget, a művész és a vendégek még hosszan beszélgettek, így tíz óra is elmúlt, mire Lenke néni ágyba került.
– Mégis volt értelme! – sóhajtott fel, majd boldogan elszenderedett.
Ez a történet a Minerva Capitoliuma online magazin februári számában jelent meg. Ott még több történetet találsz írótársaim tollából. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!
