Konzervált szeretet

Pakolom el a hétvégi ebéd romjait, bemegyek a kamrába elővenni egy dobozt a maradéknak. Sokáig keresem a megfelelő méretűt, természetesen a legalsó a legmegfelelőbb. Előveszem és rácsodálkozom, milyen régen nem volt a kezemben. Leveszem a tetőt, kiáramlik a birsalmasajt összetéveszthetetlen illata és a múltba repít.

Egy őszi reggelen felébredtem és rögtön megéreztem az édeskés illatot. Fogtam a macimat és kimentem a konyhába.
– Mikor lesz kész? – kérdeztem Anyut.
– Majd este – mondta és kavarta tovább az óriási lábasban a sötét színű masszát.
– Megkóstolhatom? – nyújtogattam a nyakam mohón a lábas fölé.
– Még nem, majd szólok.
Egész nap a konyhában sündörögtem, pedig általában egész nap az udvaron játszottam. Anyu alig tudott eltávolítani a tűzhely közeléből.
– Menj ki Apádhoz, ahogy máskor is! – zavart ki többször is, de én időről időre visszatértem.
– Segítek kavarni, jó?
– Na jó, de közben ne nyalakodj!
Felültetett a konyhapultra, és kezembe adta a nagy kavarófát. A hosszú nyél végén egy háromszög volt, aminek egyik szára hosszabb volt a többinél. Ez ért bele a pépbe, így a karunk elég messze volt ahhoz, hogy a felfröcsögő lé ne égesse meg.

Fáradhatatlanul kavartam, néha cseréltünk. Délutánra készen lett a birsalmasajt. Elővettük a kis üvegtálakat, néhány nagyobb dobozt. A sajt még folyékony volt, Anyu szedőkanállal merte a tálakba. Egy kis adagot még langyosan bekebeleztem, többet nem lehetett, meg kellett várni, míg megköt.

Ritkán előfordult, hogy sok birsalma volt, így maradt belőle a következő évre is, akkora már teljesen megkeményedett, alig lehetett vágni. Azt szerettem a legjobban, kis darabokat vágtam, és magában elropogtattam. A családban rajtam kívül senkinek nem volt a kedvence.

Amikor felnőttünk, valahogy a birsalma elmaradt. Egy idő után hiányozni kezdett és rágni kezdtem a fülét, hogy csináljunk birsalmasajtot. Nem akarta, azt mondta túl macerás.
– Meg kell pucolni, fel kell vágni apróra, egész nap főzni, hogy teljesen pépes legyen.
– Miért nem turmixszolod össze?
– Tudod, hogy utálom előszedni, meg utána elmosni a gépet.
– Majd segítek!

Nagy nehezen ráállt, ezután évekig együtt készítettük az őszi csemegét. Nem volt fánk, de egy környékbeli bácsi minden évben, a szüret utáni napon két nagy kosárral hozott. A másnapi program mindig a befőzés volt. Emlékszem, egyszer előző nap sokáig buliztam, kómás fejjel a hátam közepére sem kívántam a munkát, de muszáj volt. Az ígéret az ígéret, a sajt az sajt. Ha enni akartam, tenni kellett.

A következő évben egy őszi reggelen csöngettek. Kinéztem, Csendes bácsi állt a kapuban, biciklijén két nagy kosárral. Összébb húztam magamon a fekete kardigánt és kimentem. Megráztam a fejem, mondtam, hogy nem kérem. Már nincs, aki befőzze. Az öreg levette a kalapját, lehorgasztott fejjel állt egy kicsit, majd intett és elkerekezett.

Állok a konyhában, mélyen beleszippantok a dobozba, az illatra összefut a nyál a számban. Hosszú évek óta nem ettem birsalmasajtot. Vajon Csendes bácsinak megvannak még a fái? Meg kellene próbálni, talán a lányaim is szeretnék…


Krémes

krémes receptje

– Nem igaz, hogy nem sikerül! – csapta oda Rita a habverőt a konyhapultra. A sűrű sárga lé beterítette a csempét.

Leült egy székre és hosszan bámulta a franciakockás füzetlapokat.

 

Tíz éve itt van a szekrényében, és még egyszer sem sütött semmit a receptek alapján – merengett el. Pedig mennyit harcolt érte a testvéreivel, hogy az övé legyen.

Amikor az édesanyjuk megbetegedett, jobban összetartottak, mint valaha. Rájuk nem jellemző módon viták nélkül, hatékonyan szervezték át az életüket, hogy mindig legyen valaki vele. Amikor elment, közösen intézkedtek a temetésről, még azon sem szólalkoztak össze, melyik urnát válasszák. Pedig addigi életükben folyamatosan jelen voltak az apró szurkálódások, a versengés az elfoglalt szülők figyelméért. Azon az őszi napon végtelenül higgadtak lettek, többé nem volt miért megküzdeni.

A temetés után a családi házban a férjeik értetlenül nézték, ahogy kedves feleségeik marakodó kislányokká változnak. Képtelenek voltak megegyezni a hagyatékon. A telek, a ház, a bútorok könnyen mentek, hiszen korábban már csendesen felosztották egymás között.

Az utolsó napokban, amikor órákig tehetetlenül ücsörögtek a kórházi folyosókon eldöntötték, hogy ők bizony nem lesznek olyanok, akik a szülők halálakor elfordulnak egymástól. Velük az nem fordulhat elő. Nincs az a pénz, ami annyit érne, hogy összevesszenek, ne beszéljenek egymással, mint a felmenőik közül oly sokan.

Ennek ellenére, amikor eljött a napja, hogy kipakolják a szekrényeket, kirobbant a feszültség. Mindenki ugyanazt akarta az anyjuk konyhájából. Azt képzelték, ha birtokukban lesznek a tárgyak, akkor megszerzik a tudást is.

A férjek mindent elkövettek, hogy megoldják a helyzetet, nem is értették, hogy lehet vérre menni egy szakadozó kockás füzet, egy csorba pöttyös bögre és egy lepattogzott zománcú tepsi miatt.

Petra férje zárta le a vitát, azzal,  hogy húzzanak sorsot. A papírfecniknek köszönhetően végül a kedélyek elcsitultak, de a feszültség ott maradt. A nővérek hazamentek és a megszerzett trófeákat saját konyhájukban helyezték el.

Amikor egymáshoz mentek látogatóba, a tárgyak látványa újra és újra felidézte azt az ominózus napot. Nem akartak rá emlékezni.

Ahogy teltek a hónapok, egyre ritkultak a találkozások, ők a munkára, a gyerekekre, férjeik elfoglaltságára hivatkozva hagyták.

A kockás füzet bekerült Rita konyhaszekrényébe, a többi soha ki nem nyitott szakácskönyv közé.

Petra a bögrét mérőeszköznek használta, erre emlékezett még lánykorából. Amikor a kisfia véletlenül lelökte és letört a füle, inkább a vitrin legmélyére rejtette, nehogy végképp összetörjön.

Panni a tepsiben gyakran sütött, egészen addig, míg le nem cserélte a gáztűzhelyét. A modern légkeveréses sütőbe nem fért be, így évek óta a kamrapolc legmélyén porosodott.

Rita letörölte a könnyeit, és újra böngészni kezdte a kockás lapokra írt macskakaparást, majd rákeresett a neten a problémára.

Az “elrontott krémes” címszó alatt számtalan lehetőséget olvasott, mi okozhatja, hogy nem áll össze a tészta. Például, ha kimarad egy hozzávaló, ha rosszul mérik ki a lisztet, a cukrot, vagy a folyadékot. Ha nem megfelelő méretű a tepsi, akkor előfordulhat, hogy néhány milliméterrel vastagabb, vagy vékonyabb lesz, és már oda is az egész.

Csalódottan dobta le az asztalra a telefont, majd egy pillanat múlva felkapta és beszélni kezdett.

– Petra, megvan még a pöttyös bögre? – tért rögtön a lényegre, mihelyst a nővére felvette a telefont.
– Ne mondd, hogy még mindig ezen lovagolsz ennyi év után, hogy jutott eszedbe, pont május első vasárnapján ezzel jönni…
– Higgadj le és hallgass végig! – vágott a szavába Rita. – Krémest szeretnék sütni, de nem jön össze.
– Oké, viszem, és hívom Pannit is – enyhült meg a középső lány, ahogy végighallgatta húgát.
Egy óra múlva összedugták a fejüket a kifakult rózsaszín füzet felett. Ott volt a letört fülű pöttyös bögre és a lepattant zománcú tepsi is.

– Nem áll össze a tészta, az egész egy folyékony trutyi lesz – mutatta Rita az óriási keverőtálat.
– Biztos minden hozzávalót beletettél? – nézett bele Petra.
– Mindet, többször le is ellenőriztem. Semmit nem hagytam ki.
– Te mindent összekevertél? – szörnyedt el Panni.
Összenéztek és röhögni kezdtek. Anyu kockás füzete, amibe rengeteg receptet gyűjtött össze, csak a hozzávalókat tartalmazta. Az elkészítés módját feleslegesnek tartotta leírni, az egyértelmű volt. Neki.

Ritát gyerekkorában nem érdekelték a konyhai dolgok, nem vett részt a sütésben, csak az evésben. Panni mindig kuktáskodott, így pontosan tudta,  hogy a recept alsó sora már nem a tésztába való, hanem a krémbe.

Hamarosan szúrós szag töltötte be a lakást, csattogott a habverő, rotyogott a krém. Két óra múlva elégedetten szemlélték az eredményt. Tökéletes lett, majdnem olyan, mintha édesanyjuk sütötte volna.


Vasárnapi apuka

RózsákÉppen előttem értek oda a bevásárlóközpont bejáratához, ezért megakadt a szemem rajtuk. Semmi rendkívüli nem volt bennük, valami miatt mégis felkeltették érdeklődésemet. Talán az unalmas szombati bevásárlást akartam feldobni, mert szokásomtól eltérően figyelni kezdtem őket. Azon kaptam magam, hogy újra és újra arrafelé mentem, amerre ők tolták kocsijukat.

Tipikus hétvégi apuka, gondoltam. A negyvenes, borostás arcú, kialvatlan, karikás szemű férfi egyszerű fekete farmert és fekete, feliratos pólót viselt. Ahogy közelebb mentem, láttam, hogy unicumos. Szinte sejtettem, mosolyodtam el.
A mellette kullogó kamasz fiú hasonlóan gyűrött ruhát hordott, annyi különbséggel, hogy az ő felsőjén egy zenekar képe volt. Legalábbis a hosszú hajú figurák és a gitárok erre utaltak. Szemei vörösek voltak, nem csoda, hiszen állandóan a telefonját nyomkodta.

Lefogadom – töprengtem el -, hogy késő éjjelig nyomta a számítógépes játékokat, az apja meg ivott a haverokkal. Láttam, hogy remegett a keze, amikor a sörös tálcákért nyúlt, háromszor is. Figyeltem, ahogy töltötte a kosarat: bor, ásványvíz, egy kevés üdítő, meg sok energia ital. Nem maradt el a rágcsálnivaló sem, jó sok sósat vett le a polcról.

Ezt nem maguknak veszik – vélekedtem -, biztos valami buli lesz este.
A zöldséges pultot elkerülték, a hűtőknél csak tejet és virslit vettek. A fagyasztóból meg pizzát, hasáb burgonyát, előre panírozott halat, csirkemellet. Jellemző, futott át az agyamon. Biztos apás hétvége van, valamit enniük kell. A srác egykedvűen lépegetett a férfi mögött, bámulta a mobilját, nagy néha felnézett, ha az apja szólt neki. Kelletlenül válaszolgatott, néha berakott ezt-azt a kosárba: rágó, dobozos kóla, chips. Az apja engedte. Csak akkor élénkült fel, amikor a műszaki cikkes sorhoz értek.
Hosszan nézelődött a számítógépes játékok között, majd kiválasztott egyet, és a kosárhoz vitte. Az apja a fejét rázta.
– Fiam, ez túl drága – hallottam, amikor közelebb mentem.
Rosszabb vagyok, mint a szomszéd néni – állapítottam meg -, de nem tudtam tőlük elszakadni, annyira érdekelt, hogy mi lesz a vita kimenetele. Követtem őket, elfeledkezve arról, hogy miért mentem boltba.
– De anya azt mondta, kapok majd egyet! – dobta be a kamasz a mindent elsöprő érvet.
Az apja ránézett, nyitotta a száját, de meggondolta magát, sóhajtott egyet, és betette a kosárba a vita tárgyát. A fiún nem látszott, hogy örül a győzelmének.
Tipikus, vélekedtem. Elvált szülők, most túl akarja szárnyalni az anyát. Az exe megvenné neki, akkor inkább megkapja tőle, hogy jó fej legyen.
Kicsit eltávolodtam tőlük, legközelebb a parkolóban láttam őket, egymás mellett állt az autónk, közöttünk csak egy üres parkolóhely volt. A fiú éppen kérdezett valamit a férfitól, de nem hallottam mit, mert éppen akkor megszólalt a mobilja.
– Várj fiam, ezt fel kell vennem!
– Persze, minden fontosabb, mint amit én mondok! – duzzogott a srác.
– A virágos az – vetett véget a vitának az apa.
A fiú erre csendben maradt, kibámult az ablakon, éppen rám.
Elfordítottam a fejem, behajoltam a csomagtartóba, hogy ne lássa, mennyire fülelek.
– Igen, jól értette, száz szál vörös rózsa…. Igen, keddre…. Milyen szöveg? – Egy pillanatra elgondolkozott, majd hangosan, tisztán érthetően diktálni kezdte:
Búcsúzik tőled örök szeretettel fiad és férjed.


 

Ez a történet a Minerva Capitoliuma online magazin júniusi számában jelent meg.  Ott még több történetet találsz írótársaim tollából. Ha szeretnéd elolvasni, kérd te is az ingyenes online magazint!

Katt ide: >>>> http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ <<<<