Családi örökség

Már megint nem elég! – csapta oda a lány az egeret az asztalhoz. Egy Excel tábla felett ült, előtte az asztalon csekkek, fizetési felszólítások hevertek szanaszét. Hó eleje volt, ilyenkor csinálta a szokásos összesítését, próbálta kisakkozni, hogyan éljék túl az aktuális hónapot. Összeadta a havi kötelező kiadásokat, a rezsit, a gyerek ebédjét, zsebpénzét, saját cigijét, az autóhitelt és a bevásárlás költségeit. Ezek azok, amire mindenképpen szükségük van. A bevételi sorban hónapról hónapra ugyanazok a tételek szerepeltek. Fizetés, másodállás fizetése, családi pótlék, árvaellátás.  Néha, amikor volt valami esemény (születésnap, névnap), akkor kaptak egy kis pluszt a rokonoktól. Ezekből vettek ruhát, egyéb extra kiadásokat fedeztek.

A végén kijött, hogy mennyi marad egész hónapra. Ezt elosztotta harminccal és megkapta, hogy mennyit költhet egy nap. Hetente osztotta be a pénzt. Ha ügyesen gazdálkodott (értsd egész héten sajtos, mustáros bermudán élt), akkor maradt a hétvégre, hogy el tudjon menni a barátnőivel szórakozni. De ez csak akkor volt tartható, ha a húga a barátjánál töltötte a hétvégét. Mert ebben az esetben nem kellett neki rendes ételt készíteni.

Minden egyes fillérnek pontosan tudta a helyét, rengeteg időt töltött akciós újságok, kuponok bogarászásával, keresve, hogy éppen hol vehetné meg legolcsóbban a háztartásban szükséges dolgokat. Többnyire turkálóból öltözködött, egyszerű ruhatára volt. Jól tudta, ha lemondana a cigiről, azt a pénzt mind elkölthetné magára, vehetne például rendes ételt vagy új ruhát. De mégsem tette. A cigi egészen jól csillapította az éhséget, ha nassolni támadt kedve, akkor megivott egy kávét és rágyújtott.
A boltokban célirányosan vásárolt, kerülte az olyan sorokat, ahol azok a termékek voltak, amiket megkívánhatott volna. Évek óta így élt.

Amikor kilenc évvel az apjuk után az anyjuk is meghalt, magukra maradtak. A közvetlen rokonok udvariassági látogatást tettek, elmondták az ilyenkor szokásos frázisokat (bármiben segíthetünk szóljatok stb.), majd elmentek.
Valahogy mégsem szánta rá magát, hogy telefonáljon nekik. Minek? Úgy volt vele, ha segíteni akarnak, akkor jöjjenek, segítsenek. Ne azért, mert ő azt mondja, hogy nem bírja fenntartani a házat, vagy nem tud enni adni a gyereknek.
Nem, nem fog alamizsnáért könyörögni!

Amikor elöntötte a kétségbeesés, mindig az anyjára gondolt. Valahogy ő is megoldotta, mikor annak idején tizenkilenc évesen öccse nevelésére kényszerült. Akkor is megoldotta, amikor özvegyen maradt három gyerekkel.
Ha az anyja képes volt a jég hátán is megélni, neki is menni fog. Mindig ebből az örökségből merített erőt. Egészen mostanáig. Nem bírt többet. Sem dolgozni, sem spórolni.

Ha letenném a cigit – húzta ki a sort a költségvetésből -, mindjárt könnyebb lenne. Akkor vehetnék neki új cipőt ebben a hónapban. Legközelebb meg egy farmert… De akkor mi marad nekem? Nem, valami mást kell kitalálni, nagyobb összegre van szükségem, egy hónap múlva kezdődik az iskola. Füzetek, táska, néhány új cucc. Ez minden kamasznak fontos év elején, meg kell tudnom adni neki. De hogyan?

Kiment a teraszra rágyújtani. Vajon Anyu hogyan csinálta, mikor egyedül maradt? Amikor az apja meghalt, a húga óvodás volt, ő majdnem tizennyolc. A nővérük huszonegy volt, már férjnél, szerencsére róla már nem kellett gondoskodni.

Százszor végiggondolta, a táblázat pontosan megmutatta, hogy ennél kevesebbet nem tud költeni. Tehát a bevételeket kell növelni. De hogyan? Minden pluszt elvállalt a munkahelyen, napi tíz órát robotolt, azért vett ki szabadságot, hogy a másodállásában dolgozzon. Ehhez kellett a kocsi is, pontosan fedezte a hitel törlesztőrészletét. Nem akart lemondani róla. Autó nélkül rosszabb lett volna, így legalább azt a látszatot fenn tudta tartani, hogy tulajdonképpen nem élnek rosszul.

Lehet, hogy mégis le kell tennem a cigit? Morfondírozott, miközben elnyomta a csikket a hamutartóban. Büdös, egészségtelen, drága is…

Visszament a konyhába és a rendelkezésre álló keretből elkezdte összeállítani a havi menüt. A sült csirkecomb, paprikás krumpli, pörkölt, tészta, főzelék helyett valami mást is kellene főzni. Elővette a nővérétől kapott szakácskönyvet, elkezdte böngészni, hátha talál valami egyszerű, olcsó ételt. A lapok közül kihullott egy befizetett csekkszelvény. Kezébe vette, és megpróbált rájönni, mi az. Kézzel írott csekk volt, megdobbant a szíve, ahogy felismerte anyja jellegzetes, szinte olvashatatlan macskakaparását. Nagy nehezen elolvasta a postabélyegző elhalványult dátumát: 1998.06.04. A címzett az informatikai iskola, ahová a gimiben járt. Ez az OKJ-s vizsgájának a csekkje!
Már emlékszik: nyolcezerötszáz forint akkor jelentős összeg volt, főleg pár hónappal a temetés után. Hogy is volt? Jött haza az iskolából, és hozta haza a nyomtatványokat. Jelentkezni kellett a számítástechnikai vizsgára. Két éve járt a tanfolyamra, ha most levizsgázik, akkor szakmája is lesz, nem csak érettségije. Továbbtanulni úgyis levelezőn fog, dolgoznia kell mellette. Muszáj letennie azt a vizsgát, akkor könnyebb lesz munkát találnia.

Be tudjuk fizetni? – kérdezte az anyját.
Valahogy biztos, ne izgulj, csak tanulj. Pár héttel később az anyja odaadta neki a pénzt, hogy menjen, fizesse be a csekket.
Honnan van a pénz? – nézett fekete ruhás, csont és bőr anyjára.
Eladtam a jegygyűrűket – válaszolta.
Na ne! Nem kellett volna, ennyit nem ér. Vedd vissza, inkább nem megyek el.
Ugyan már, ezek csak tárgyak, már mit számít? Úgysem hordtuk soha, csak bent állt a páncélban, tudod te is.

Köszi Anyu! – kiáltott fel. Ledobta a csekket, és ment a szekrényben eldugott fém kazettához. Ott tartották a családi ékszereket. Ballagásra kapott karika fülbevaló, drágaköves gyűrűk, elszakadt karkötők, láncok. Már semmi jelentőségük, soha nem fogja őket senki hordani. Nagy levegőt vett, majd mindet besöpörte egy borítékba.

Összeszorult torokkal lépett be az üzletbe. Éjszaka átgondolta, hogy mit fog mondani. Úgy tesz, mintha ékszert szeretne csináltatni, majd rákérdez, hogy vállalnak-e hozott aranyból készítést. Tudta, hogy nemleges lesz a válasz, mert utána nézett az interneten, ezért ment oda. Végtelenül szégyellte magát. Úgy érezte, egy tolvaj, aki meglopja a családját.

Az ékszerész hölgy pontosan azt mondta, amire számított: nem vállalnak hozott ékszer felhasználást, de beveszik a meglévőt és levonják a végösszegből.
Ezeket szeretném beszámíttatni – borította a pultra a boríték tartalmát.
Miközben a nő mérlegre tette a családi örökségét, ő égő arccal az előtte fekvő karkötő-katalógust nézte meredten, és próbálta visszanyelni a könnyeit.

Negyvenkilencezret tudok adni érte, ha megfelelő.
Tökéletes lesz, köszönöm!
Sikerült közben választani?
Ezt szeretném – mutatott egy vastag karperecre.
Ez körülbelül hatvanezer lenne.
Kicsit több, mint amennyi van nálam. Most kérem a pénzt, ha már kiszámolta, és majd visszajövök később.
Köszönöm! – mondta széles mosollyal az arcán, ahogy az ékszerész leszámolta a pénzt.

A boltból kilépve megkönnyebbülten gyújtott rá. Ez az összeg elég lesz az iskolakezdésre – gondolta. Sőt, felmehetünk Pestre vásárolni, akkor a Mekibe is beülhetünk. Hogy fog örülni a gyerek!


Krémes

krémes receptje

– Nem igaz, hogy nem sikerül! – csapta oda Rita a habverőt a konyhapultra. A sűrű sárga lé beterítette a csempét.

Leült egy székre és hosszan bámulta a franciakockás füzetlapokat.

 

Tíz éve itt van a szekrényében, és még egyszer sem sütött semmit a receptek alapján – merengett el. Pedig mennyit harcolt érte a testvéreivel, hogy az övé legyen.

Amikor az édesanyjuk megbetegedett, jobban összetartottak, mint valaha. Rájuk nem jellemző módon viták nélkül, hatékonyan szervezték át az életüket, hogy mindig legyen valaki vele. Amikor elment, közösen intézkedtek a temetésről, még azon sem szólalkoztak össze, melyik urnát válasszák. Pedig addigi életükben folyamatosan jelen voltak az apró szurkálódások, a versengés az elfoglalt szülők figyelméért. Azon az őszi napon végtelenül higgadtak lettek, többé nem volt miért megküzdeni.

A temetés után a családi házban a férjeik értetlenül nézték, ahogy kedves feleségeik marakodó kislányokká változnak. Képtelenek voltak megegyezni a hagyatékon. A telek, a ház, a bútorok könnyen mentek, hiszen korábban már csendesen felosztották egymás között.

Az utolsó napokban, amikor órákig tehetetlenül ücsörögtek a kórházi folyosókon eldöntötték, hogy ők bizony nem lesznek olyanok, akik a szülők halálakor elfordulnak egymástól. Velük az nem fordulhat elő. Nincs az a pénz, ami annyit érne, hogy összevesszenek, ne beszéljenek egymással, mint a felmenőik közül oly sokan.

Ennek ellenére, amikor eljött a napja, hogy kipakolják a szekrényeket, kirobbant a feszültség. Mindenki ugyanazt akarta az anyjuk konyhájából. Azt képzelték, ha birtokukban lesznek a tárgyak, akkor megszerzik a tudást is.

A férjek mindent elkövettek, hogy megoldják a helyzetet, nem is értették, hogy lehet vérre menni egy szakadozó kockás füzet, egy csorba pöttyös bögre és egy lepattogzott zománcú tepsi miatt.

Petra férje zárta le a vitát, azzal,  hogy húzzanak sorsot. A papírfecniknek köszönhetően végül a kedélyek elcsitultak, de a feszültség ott maradt. A nővérek hazamentek és a megszerzett trófeákat saját konyhájukban helyezték el.

Amikor egymáshoz mentek látogatóba, a tárgyak látványa újra és újra felidézte azt az ominózus napot. Nem akartak rá emlékezni.

Ahogy teltek a hónapok, egyre ritkultak a találkozások, ők a munkára, a gyerekekre, férjeik elfoglaltságára hivatkozva hagyták.

A kockás füzet bekerült Rita konyhaszekrényébe, a többi soha ki nem nyitott szakácskönyv közé.

Petra a bögrét mérőeszköznek használta, erre emlékezett még lánykorából. Amikor a kisfia véletlenül lelökte és letört a füle, inkább a vitrin legmélyére rejtette, nehogy végképp összetörjön.

Panni a tepsiben gyakran sütött, egészen addig, míg le nem cserélte a gáztűzhelyét. A modern légkeveréses sütőbe nem fért be, így évek óta a kamrapolc legmélyén porosodott.

Rita letörölte a könnyeit, és újra böngészni kezdte a kockás lapokra írt macskakaparást, majd rákeresett a neten a problémára.

Az “elrontott krémes” címszó alatt számtalan lehetőséget olvasott, mi okozhatja, hogy nem áll össze a tészta. Például, ha kimarad egy hozzávaló, ha rosszul mérik ki a lisztet, a cukrot, vagy a folyadékot. Ha nem megfelelő méretű a tepsi, akkor előfordulhat, hogy néhány milliméterrel vastagabb, vagy vékonyabb lesz, és már oda is az egész.

Csalódottan dobta le az asztalra a telefont, majd egy pillanat múlva felkapta és beszélni kezdett.

– Petra, megvan még a pöttyös bögre? – tért rögtön a lényegre, mihelyst a nővére felvette a telefont.
– Ne mondd, hogy még mindig ezen lovagolsz ennyi év után, hogy jutott eszedbe, pont május első vasárnapján ezzel jönni…
– Higgadj le és hallgass végig! – vágott a szavába Rita. – Krémest szeretnék sütni, de nem jön össze.
– Oké, viszem, és hívom Pannit is – enyhült meg a középső lány, ahogy végighallgatta húgát.
Egy óra múlva összedugták a fejüket a kifakult rózsaszín füzet felett. Ott volt a letört fülű pöttyös bögre és a lepattant zománcú tepsi is.

– Nem áll össze a tészta, az egész egy folyékony trutyi lesz – mutatta Rita az óriási keverőtálat.
– Biztos minden hozzávalót beletettél? – nézett bele Petra.
– Mindet, többször le is ellenőriztem. Semmit nem hagytam ki.
– Te mindent összekevertél? – szörnyedt el Panni.
Összenéztek és röhögni kezdtek. Anyu kockás füzete, amibe rengeteg receptet gyűjtött össze, csak a hozzávalókat tartalmazta. Az elkészítés módját feleslegesnek tartotta leírni, az egyértelmű volt. Neki.

Ritát gyerekkorában nem érdekelték a konyhai dolgok, nem vett részt a sütésben, csak az evésben. Panni mindig kuktáskodott, így pontosan tudta,  hogy a recept alsó sora már nem a tésztába való, hanem a krémbe.

Hamarosan szúrós szag töltötte be a lakást, csattogott a habverő, rotyogott a krém. Két óra múlva elégedetten szemlélték az eredményt. Tökéletes lett, majdnem olyan, mintha édesanyjuk sütötte volna.