Virág helyett

Tőle tanultam, hogyan kell alkudni. Még a karácsonyi faluban is merészen több ezerrel kevesebbet ajánlott. Égő arccal vártam, hogy majd jól elküld az árus, de végül megegyeztek a felében. Emlékszem, égtem, mint a rongy, kamaszként majd elsüllyedtem, hogy miért kell ez, van elég pénzünk. Azt hiszi csórók vagyunk, dohogtam. Attól még, hogy van, nem kell szórni, sose tudhatod meddig tart a jólét, okított.

Pár évvel később magam is hasznát vettem ennek a tudásnak, amikor nekem kellett kevés pénzből megélni.
És hasznát veszem ma is, amikor egy-egy szerződéskötés előtt vállalkozókkal tárgyalok. Végül is, miért ne? Mit veszíthetek? De ha bejön, akkor csak nyerhetek.

Másik felejthetetlen kedvencem az eladás. Ízig-vérig kereskedő volt, elvarázsolt, ahogy rá tudott venni embereket arra, hogy vásároljanak. Amikor nyáron befőző szezonban csak 5 literes kiszerelésben lehetett ecetet kapni, rábeszélte a vevőket, hogy vigyék el egyben. Szét is mérhette volna literenként, de nem volt rá szükség, mindenkit meggyőzött. Elmondta, hogy a savanyúságokon túl, az ablakpucoláson át a vízkőoldásig, mi mindenre lehet használni. Nem romlik meg, és mindig lesz mihez nyúlnia. Még a darázscsípést is enyhíti, fertőtleníti, mondta ki a döntő érvet – és vitték, mint a cukrot.
A cukorról jut eszembe, hogy a kilencvenes évek elején azt is 10-20-50 kilós zsákokban árultuk. A lengyel piacon, autó hátuljából, ha kellett szedőkanállal kilónként kimérve. Elég ritkán kellett használni a merőkanalat, az biztos. Mindenkivel beszélgetett, férfi, nő, idős, fiatal pár mondat után megtalálta a „berántójukat”, mi az, amivel lehet rájuk hatni.
Gyerekként, amikor nem tanultunk, akkor a szüleinkkel dolgoztunk, így észrevétlenül szívtam magamba azt a tudást, ami ma nélkülözhetetlen számomra.

Ő nem tanulhatott, de mindent megtett azért, hogy a gyerekei tanulhassanak. Nem tehetünk róla, milyen családba születünk és milyen körülmények között növünk fel. De arról tehetünk, hogy felnőttként mivé válunk, és gyermekeinknek milyen példát mutatunk, milyen jövőt kínálunk.

Anyu nyolc gyermekes családban nőtt fel, sem ő, sem testvérei nem lettek diplomások. Ezért feltett szándéka volt, hogy nekünk jobb életet biztosít, mint ami neki jutott. Emiatt sokszor felvállalat családi konfliktusokat, majd később komoly nélkülözést is. Sajnos nem kísérhette végig utunkat, de álmai teljesültek, mindhárman diplomások lettünk (sőt dupláztunk, tripláztunk is). Megállunk a saját lábunkon, a jég hátán is megélünk, összetartunk.

Amikor az ember anya lesz, úgy indul neki, hogy mindent meg akar adni a gyermekének, tűzön-vízen át a legjobb tudása szerint, azért, hogy boldog felnőtt legyen. Ezért küzd, hajt, éjszakázik, hoz áldozatokat. Azzal a szándékkal, hogy gyermekének azt is megadja, amiben ő nem részesülhetett.

Anyu, üzenem innen, hogy nem volt hiába. Ma már látom, hogy az akkor leggázosabbnak hitt cselekedeteid nélkül nem lennék, az, aki vagyok, nem lennék ott, ahol vagyok. Anyák napján mindig arra gondolok, bárcsak jobban odafigyeltem volna minden szavadra!